az utca lármáját
a petárdák ijesztő zaját
magamtól távolra küldöm
s a csend, mint mezőre a hó
kristályos percekben karomba hull
˘˘˘˘
˘˘˘
˘˘
és ámulva forgatom
mivé lesz nem tudom
hóember tündérszárny
vagy apró szirmokkal
fehér virág játék virág
szirmait tépdesve
szeret – nemszeret
talán
talán

Nagy némaságom, mit elsodor a jövendő -
Hangom csendes zenéje, nem ér el hozzád -
Talán nem is vagy - nem érintenek ölelő,
Lázas viaszvirágok - vágyra kelt órák.

Most lassú hullámok morajlanak a mélyben,
Átszövik éjem múló, idegen árnyát,
Lüktető darabjait szétszórván a szélben –
Nem kérik számon, tőlem, versem talányát,

Az elviselhetetlen nemek átölelnek,
Kíméletlen börtönei e vad jelennek,
S amíg az ó-év bilincsei lehullnak –

*

code:

---

minden semmi
˘
                     - egészen -
˘
˘
                        kilép
                        belép
                      fényparány
                       nagysötét
szilvavirágillatú-sziromlevelekentáncoló csillagos ég

---

*

code:

---

viharos északi szél miatt megszakadt álom
˘
˘
             virágot rajzoltam
             de egy szirma lehullt
             nézek csak utána
             mi az mi elmúlt
             élete  halála
             fellebben szárnyatlan
             léleknek madára
˘
             csak hull alá
             csak megtestesül
             csak csalódik
             csak elfehérül
             csak visszavonul
             csak nem bírja
             csak újra
             csak újra
             mit akar
˘
             mit akar
˘
a hajnali harmat csillagos fénye lakik ott angyal aranyló szárnyakkal
˘
             ím fagyos szél vágtat
             tépi a száraz ágat
             hajnalig rohanó magány
             vihar az égen hideg a földön
             ordítni készülő halál
˘
hosszúcsőrű madár hátrahajló madár magábacsípő madár hófehér 
˘
             vércsepp a tollon
             vércsepp a havon
             jégrezuhanó
             színehagyott
                   fel  
                   fel 
                 libbenő
˘
                   toll
˘
                   pihe

---

code:

---

[/i]viharos északi szél miatt megszakadt álom
˘
˘
virágot rajzoltam
de egy szirma lehullt
nézek csak utána
mi az mi elmúlt
élete  halála
fellebben szárnyatlan
léleknek madára
˘
csak hull alá
csak megtestesül
csak csalódik
csak elfehérül
csak visszavonul
csak nem bírja
csak újra
csak újra
mit akar
˘
mit akar
˘
a hajnali harmat csillagos fénye lakik ott angyal aranyló szárnyakkal
˘
ím fagyos szél vágtat
tépi a száraz ágat
hajnalig rohanó magány
vihar az égen hideg a földön
ordítni készülő halál
˘
hosszúcsőrű madár hátrahajló madár magábacsípő madár hófehér 
˘
vércsepp a tollon
vércsepp a havon
jégrezuhanó
színehagyott
fel  
fel 
libbenő
˘
toll
˘
pihe[/i]

---

* * * * * * * * * * * *
archaikus imádság:
„Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágát,
Virága szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Szűz Máriát,
Szűz Mária szülte Jézus Krisztust,
Világ megváltóját."

Kérem Őket, nagyon kérem, hogy - bár szörnyű világot élünk - reményteljes gondolatokat küldjenek nekünk!!(Legalább az ünnepi időkben.)

Ünnepi áhítat hoz fényt a szemekbe,
Zörget zsebekben téli diót –
Nem alázat, csak hű szeretet,
Ünnep szava szól értetek most –

Áldozati bárány jajszava
Sikolt a sötét éjszakában –
Eladták, és legott leölik
Titokban a durva legények.

Ahol sírva hívnak az erdők,
Fénylő fa, sötét téli éjben,
Minden rög hozzád hajolna,
Ősi bércek hazátlan fia –

Hallom a fenyvest mint zúg a lélek
Télen fázósan agonizál
Madarak bújnak a szentséges rendben
Süketen , delin rideg a vár.

Ti hegyek, én ismét hazavágyok
Szent lábatok elé térdelek
némuló echo , enyhítő álmok
S jégszilánk vájta képzelet.

*

mert az út kifelé és befelé is végtelen
kifelé megy az tekintet, látja a lényeket,
a kristályokat, a szivárvány kapuját, a csillagokat,
az űrszondák még tovább és tovább láttatnak,
hallja zengését- bongását, simítja selymes pázsitját,
égető csalánját, érzi a lelkeknek jázmin illatát

de ha befelé indul, ott se találja a végét,
megy egyre mélyebbre a képzelet,
és ligetek és vízesések és hegyvonulatok és lágy völgyek és szakadékok és villámlások közt a szeretet és gyűlölet erői bolyonganak, édes melegség és szúró ridegség közt
csak halad, tüskék vérzik, de a titok végére igyekszik mégis, mégis
de nincs vége, sehol sincs vége végtelen

végtelenből egy lehet csak, hisz azért végtelen, nincs határ, ami elválassza valamitől
nem lehet két végtelen, nem fér az el sehol se

Az enyhén imbolygó lombréseken át
Madarak rebbennek fel – mint a szikrák -
Színködök küllői közt a forró nyárban,
A napsávos alkonyi sugarak,
Zuhanva repülnek a lila felhők közt, által –