TE MEG A FÖLD

tavasznak szólítom majd
bőröd elsőfű illatát
estének
szemed árnyék-nehezékét
s e tűzön járás-kelést
életemnek

csak el ne pusztulj
mert meghalok
s ne szeress nagyon
félek
egybesöpör a tűz
minden száműzetést
minden fogságot
minden szökést
föltakart arcú halottakat

csak el ne pusztulj
csak el ne hagyj

folyók
kitérített medrek
ide vonatok nem érkeznek
csak kivilágítatlan napok
égések
szőlőkarók
s szerszámok gyökerei:
vállak

előbb a földet szerettem meg
föld ösvenyét hogy eltévedjek
moháit hogy hazataláljak
decemberi erkélynek dőltél
dőltél és öklödet ráztad
istennek
vagy a tüdődben ugató
kutyáknak

előbb a földet szerettem meg
s csak azután későre téged

Közbenjárás

válaszvers Ebergényi Németh Magda: Sodoma című versére

Emberlelkeket tépő hiénák,
piramis-láncon ugató kutyák,
mások zsírján hízott piperkőc, pökhendi
zsarnokok, családi bankok, győztes senkik,
tudomány mögé bújt hatalmak,
Mit mertek képzelni?
Az Embert fel tudtátok négyelni,
keresztre mertétek feszítni,
betonkaduc akolba tudtátok terelni,
agyát meritek spekulálni,
Mit mertek még képzelni?

Strigulák, strigulák, strigulák,
strigulák, keresztek!
Strigulák, strigulák, strigulák,
strigulák, keresztek!
Számozott bégető egyedek
csupán az emberek?!

Hé, ott a piramis tetején!
Sátánbűnt áraszt a gondolat,
hogy nincs lélek a testben,
csak győztes, győztes pillanat!
S pökhendi csendőrseregekben bízva,
csörgetitek a diót, mogyorót,
míg szemeinket eszmék leple takar,
de permanens a hajnal s éget a nap,
a föld, az ég, a csillagok élnek,
a mindenség szelleme a lélek,
mely ott lapul minden Ember szívében!

Nincs már lázadás, nincs forradalom,
halálba ránt szolgának a terror,
kilátástalan a jövő, a gaz egyre nő,
vérünkkel locsoltuk az Integetőt,
s nem akarjátok észrevenni,
hogy nem csökken, a nyomor nő!
Se ötven, se tíz, se igazság, se víz,
nincs már a földön vigasz,
csak féregnyüzsgő kéj-éj,
kontrollálatlanul sok Sodoma és Gomora
és az Úr hallgat, a sors mostoha,
ismétli önmaga sokszorosát az ostoba bűn.

Hagyjátok el a bűnös várost!
Összeomlik minden, minden,
amiben nincs ott a szeretet!
Czóárba, kicsi lányban
születik újra a varázslat.
S a kiszabadult szellem,
új emberben lélekjellem,
visszatér a földre ezer jelben,
álomban ölelt reményt képzelve!

EGY RÉGI DAL VISSZHANGJA

TALÁLKOZTUNK A FÁK KÖZT, A KERTBEN, Ő MEG ÉN.
JÖTT HÓFEHÉR KIS LÁBBAL A KERTBEN ÁT FELÉM.
KÉRT, HOGY KÖNNYEN SZERESSEM, MINT RÜGY NŐ AZ ÁG HEGYÉN,
DE IFJAN ÉS BOLONDUL EZT NEM HIHETTEM ÉN.

ÉS ÁLLTUNK A FOLYÓNÁL, HOL VÉGET ÉRT A RÉT.
VÁLLAMRA TETTE AKKOR KIS HÓFEHÉR KEZÉT.
ÉS KÉRT, HOGY KÖNNYEN ÉLJEK, MIKÉNT A FŰ, HA RAGYOG:
DE BOLOND IFJÚ VOLTAM S MOST CSUPA KÖNNY VAGYOK.

LENT A FŰZEK ALJÁN…

Lent, a fűzkertek alján, találtam a kedvesemet;
kis lába a füzesben fehéren lépegetett.
Vegyem úgy a szerelmet, mondta, ahogy a rügyet a fa;
de én, fiatal s bolond szív, azt mondtam: nincs igaza.

A folyóparton álltunk, körülöttünk a rét;
támaszkodó vállamra tette fehér kezét.
Vegyem úgy az életet, mint a füvet a parti homok –
De szívem fiatal s bolond volt, s most folyton sírok.

LENT A FŰZEK ALJÁN…

Lent, a fűzkertek alján, találtam kedvesemet;
kis lába a füzesben fehéren lépegetett.
Vegyem úgy a szerelmet, mondta, ahogy a rügyet a fa;
de én, fiatal s bolond szív, azt mondtam: nincs igaza.

A folyóparton álltunk, körülöttünk a rét;
támaszkodó vállamra tette fehér kezét.
Vegyem úgy az életet, mint a füvet a parti homok –
De szívem fiatal s bolond volt, s most folyton sírok.