"L'adieu J'ai cueilli ce brin de bruyere
L'automne est morte souviens-t'en
Nous ne nous verrons plus sur terre
Odeur du temps Brin de bruyere
Et souviens-toi que je t'attends "
Guillaume Apollinaire

Radnóti Miklós
KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.

----------------------------------------

Radnóti Miklós
SZERELMES VERS AZ ERDŐN

Olyan ez az erdő, mint szíves kedvesed,
ki kétfelé nyílik fektében előtted
és mégis körülzár s őrzi életedet
kemény karikában; úgy őrzi, hogyha nősz,
csak fölfele nőhetsz, mint fölfele nő itt
ez az erdő s köszönt napos kalappal!

S olyan kedvesed is, mint itt ez az erdő,
hol árnyékkal foltos csöndben fagy a gyanta,
de mégis dalolós ragyogás vonul át,
ha fölébred a szél és megfujja a lombot;
a szerelem téged is igy ragyog által
s vigyázó keze óv sürü bajoktól!

------------------------------------------------

Radnóti Miklós
VIRÁGÉNEK

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

-------------------------------------------

Radnóti Miklós
TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
Mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

--------------------------------------

Radnóti Miklós
SZERELMES VERS

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.

törékeny esti dal

a napnyugta fénye arcodra hull
találkozunk - ránk téridő simul

tekintetünk angyalé - ékesség
mily édes testekben a fényes fény

áramló játszódó megjelent lény -
világ törékenye a teremtmény

sziromlevél havaz szellőszárnyon
aláhulló alkony csillagálmon

majd a föld fölengedi illatát
növények fellélegző sóhaját

állunk tünékeny pillanatában
világ áramló összhangzatában

általölel felzengő arany fény
törékeny világ minden teremtmény

A HŐKÖLÉS NÉPE

Ez a hőkölő harcok népe
A mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kíméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz,
S ki egyszer rúgott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rúgáshoz.

Ma itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért úgyis mindegy,
Ebsorsot akar, hát- akarja.

ÓDA TURULHOZ
Az örök magyar ifjúsághoz

Szabadság szárnyasa,a hajdani
táltosok fennen lengő madara,
akinek nem ártott a haragos
égbolt tüzekben játszó vihara;
tűz szárnyasa, a büszke levegő
futára, akinek a délibáb
volt esti fészke s a puszták fölött
kergetted a gímszarvast, a csodát;
vezérek élő szárnyasa, aki
hajtottad az erekben bent a vért,
Vérszerződés szent madara, aki
nem egy percért szálltál, de ezerért;
ezer esztendő madara, akit
a föld fölé új ezredév ereszt,
táltosok fennen lengő madara,
akit küldött a Hold és a Kereszt,
Rákóczi híres madara, aki
forgattad az időt mint egy malom
s Rodostó elhagyott vidékein
bámultad a tengert hallgatagon;
forradalmak madara, te, aki
láttad midőn Petőfi elesik,
s végigsuhogtattad szárnyaidat
az Alföld csendjétől a hegyekig;
ítélet nyílt madara, te, akit
a Nap küld és az igazság emel,
örök idő madara, akinek,
egy ezredév csak könnyű pehely;
ifjúság élő madara, kinek
szivárvány festi szárnya íveit,
piros-fehér-zöld színek madara,-
mutasd meg a reménység színeit!
Űzd el a vipera színét, homokba
rejti az orv-halált, a keserűt;
űzd el a foltos hiénát s a tigrist
és űzd el messze a dögkeselyűt!
Világosság szent madara, lebbentsd fel
a hajnal szemfedőjét s halk zaját
hívd vissza a Hóráknak és temesd be
a bosszúállás pinceajtaját!
Mert most a nép sötét dühe borítja
a levegőt, küzd az éjjel a Nap,
utolsó harcra készülnek az élők
s a holtak is nyögnek a föld alatt.

A MAGYAR ROMOKON

Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?

Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?

Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?

Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?

Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?

TESTAMENTOM

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkire se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég,
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még,
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik-e,
S álmában megcsókolni a szívét,
S érezni, most is rám gondol szíve:
Szeretnék néha visszajönni még!

KÉSZ A LELTÁR
Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Hazug világ

Míg fejek nem hullnak porba,
- sült galambok szállnak sorba!-,
szájtátikák médiája
visz, egy álom hazug világba!
Kenyér is jut hébe-hóba,
- kussolj!-, s állj újra sorba!

Míg fejek nem hullnak porba,
a szó csak cifra szolga!
Pufogtatunk frázisokat,
- csüng a belünk-, izomagy
szab határokat, s árkokat
temet jómód, határokat!

Míg fejek nem hullnak a porba,
nem lehet úr a szolga!
Ölelgetjük a gátlástalan
gentleman urakat,
s megfojt minket a teher,
mit a néplélek cipel!

Míg fejek nem hullnak porba,
a szívünkön esik csorba!
S ha önként nem mennek sorba,
hát skuló vigye mind pokolba!
Ördög üstjében pénz-pörkölt
ízes falatot – bűnt örökölt.

Míg fejek nem hullnak porba,
csak lelkünk fő, pokolban!
Embertől szégyen a bosszú,
fojtsa meg őket könny-koszorú!
Ringassa lelküket a haszon,
utódot ne adjon nekik asszony!

Míg fejek nem hullnak porba,
- sült galambok szállnak sorba!-,
szájtátikák médiája
visz, egy álom hazug világba!
Kenyér is jut hébe-hóba,
- kussolj!-, s állj újra sorba!

Egy néma barangol a földön.
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól az titkos
Izenet, nem látja még.

Egy süket az Ég szavára
A földön útra kél,
Ennek a füle dugva,
Annak az ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.

Megszólal akkor a néme,
A süket érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi,
S mennek Keletre, tovább.

Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd !
Ha kik magukba járnak,,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ért.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ A karmesternek:távoldó hangra,Doppler-effekttel

a fázunk és éhezünk
milyen közel is ahhoz
ravasz egy enter új sor
hogy átlőve oldalunk

húzd meg új sors vagy magam
pontot repítek végre
repített képek szerte
képek színes repülők

majd befogadja szántás
folyton égő homályos
megsárgult és hiányos
egy utolsó élőkép

tavaszi földet táplál
örökbe fogadsz édes?
magábafordult éhes
kivérzett dermedt hazám

Azt hiszitek, tehetitek?
Demokráciát játszva ezek,
azt hiszik, hogy vihetik,
a kezek alkotta életet?
Azt hiszitek, a lelkünket
fel tudják falni a vérebek?
Szerencsétlenek.

Szellemek szólnak a házakból,
üresek, szépek, - mind nekünk szól:
Élősködő férgek bújtak
a törvények odújába,
s testüregeinket vizsgálva,
büszkék magukra.
Szerencsétlenek.

- "Bort, búzát, békességet!"-,
hirdetitek az egyességet?
Korbácsot, vért, verítéket,
kínáltok nekünk egyességet?
Azt hiszitek, nem tudjuk,
a hajatok szálát, nem ismerjük?
Szerencsétlenek.

A jogalkotás aklában
- "Kéz kezet mos!"- talán
költségtérítést kér az ész,
de hát van, akinek ez jutott:
Ész helyett költségtérítés
és mégse a nép korrupt!
Szerencsétlenek.

Droid-falkában súlyt le ránk,
a kivívott demokráciánk.
S ti komolyan azt hiszitek,
meritek, tudjátok, tehetitek?
S testüregeinket vizsgálva
eljutottatok hazátokba!?
Szerencsétlenek.

SOK BOLDOG SÁNDOR NAPOT!
sok szeretettel
a

No, d e nem ezért jöttem. Költő, de ezúttla egy kis próza. Csodaszép mondatok szépen sorban, , csillog a tudás, a hatalmas műveltség. Jó így , ünnepkor olvasgatni.