A költő emlékére

Mint harangszó hangzik neved,
A harangod messze hangzó,
Emléktartó: fényes, nemes,
Igaz-hangú, szép, énekes
Magyar szót ád, s menedéket.

Vigasztaló, bús lélekkel,
De megvert az Isten Téged,
Magyarságért vert szegeket
Dobos, nagy szívedbe érte,
Mégsem kértél menedéket.

A szívedre hullott könnyek
Szerelemért fájtak, égtek.
Szép’ hajósa száz öbölnek,
Mégsem kaptál menedéket,
Mégsem kértél menedéket.

Valakiért nagyon fájtak, Halálra vált, szép-remények,
Dalból fontál Istenálmot,
És ostort az ölelésnek,
Mégsem kértél menedéket.

Lelked fázott, lánggal égett,
Mindig napkeletre vágyott,
Szánt magyarja száz reménynek,.
Kerestél egy jobb világot,
Mégse leltél menedéket.

Nálad méltóbb nem volt még, sem
Szebb dalnoka ölelésnek:
Bukott Angyal, Nap-szívéből
Fény-dalokat téptél éjjel,
Mégsem kértél menedéket.

Csak félig voltál küldetéses
Magyar költő, vagy egészen?
Élet voltál: vad, fölényes,
Félig Isten, költő-ember:
Mégsem kértél menedéket.

Százszor elátkozott élet
Százszor elvette reményed,
De újra feltámad érted:
Lobogózza dalát néked,
Mégsem kéri menedéked.

KVANTUM ÉS NÁDFÖDÉL

Már könyökünkön jön ki a kenet.
Vigyort az arcra! ne láss annyi vesztest.
Merő üszök naptár és egyszeregy,
a kvantum és a nádfödél mihez kezd

egünk alatt, ha értelme szakad,
s kivérző sínpár csordul le a töltés
két oldalán s elgőzöl a patak
utolsót lobban cserjés, cserszömörcés,

TÖRÉS

A zászlaikat iszap temeti,
törésre várt a tengeri sokáig
száradt a háncsa, belül ünnepi,
mint napsütés: telt, szelíd fényt sugárzik.

Az évszak jobbra, színekből sodort,
az éjszaka tűfokába sietve
felejti, mit evés utáni korty
ereszt szét feszült, izzó idegekbe.

Tűrődj vagy törődj bele itt vagy ott,
hogy teled majd erre az őszre kérdez
az eszme nincs csak az árnyéka mérgez

Uram. Irgalmazz nekem

-------------------------------------

Uram. Irgalmazz nekem

---------------------------------------------------------
ajánlás: Herceg! nereus! iottányi játék, hogy rám rosszaságomért soha meg ne haragudjék

an arkhé; a káoszban, rend-telen
en arkhé; kezdetem, eredetemben
tébolyult gazságba: fény, igazság,
iottányi kicsinyen múlik, mint zuhan

Vonagló ablaktörlő. Csuromhold
levén csúszkál, sikonyál, szinte hallják;
a tér baloldalt Pannonhalma mormolt
imát, a csillagokra tárva karját.

a szó, az ige

lehántom a papírokat, csak igazolás!
a rétegeket! a jelmezcsillogást, lebontom
a fehér burkot, izzó vérerek folyórendszerét,
a húst és kötelet, szilárd vázat, a velőt,
a magambabújást, hol nincs helyem,
akkor hát mi maradt? hát mi marad?
Istenem, hol vagyok? most nem tudni hol

hol gyermeknek szenvedő anyja
mondja könnyek közt haldokolva:
ne szeress annyira! – menne már és fáj,
hogy kezét, a citromos-teaillatút, húzom,
de belőlem félig kitép, és ezüst kasza
keresztbe fölhasít, neeem! ne menj még!
...ne
ne menj még
...ne

de jött az éj és vitte, vitte,
hova? nem tudni, égi hajó,
s folyton nyíló seb lázasan ég,
jaj, ma volt és mégis milyen rég,
s hogy szerettem, mindig ott a félsz ,
eltűnik miattam, ne még, ne még,
mert széttép, mi oldás és kötés
inkább bújok csomagolódva be
könyvlapok közé, csak néha játszva-látszva,
mint hal az ívben, ha repül a víz fölé,
majd újra bújva, kagylóbölcső porszemét
ringatja a mély…

de égi tenger zengésén át,
áramló, zúgó patakon át,
hallom a boldog szív szavát,
mi fényszerű és tiszta, mint az ég,
világnak világán csendes lényegülés

nincs egy-szerűbb
nincs lény-szerűbb
nincs csendesebb

- szeretek -

Lényegülj!

Ha majd e káosz elcsitul,
ember, emberként viszonyul,
ha majd e jajgatás, téboly
tükrökben olvad szét, foncsor
vicsorít, sírok sóhaját
hallják-e majd utódaink?
S a lelkek haza járnak-e?
Utódainknak lesz-e gyökere?

Odáig süllyedtünk, ahol
lelkek üvöltésétől zúg
az agyban minden gondolat!
S lavírozunk a bánat-gondolán.
Krisztus keresztje áztatott,
az emberekért hullott könny,
s falat emelt közénk a vén
fösvény: Ideát írt a törvény.

Amit másokért megteszel,
azzá válsz, amit érdemelsz!
S fiaid lelkében újra
virágzik majd a vérvirág.
A szív megőrzi, a tűzet,
s szüzek méhéből üzen:
Tenyereden hord ellened,
tetteid, hordja jellemed!

Sötét világ kicsi foltja,
szív, lélek, szellem otthona
a testedbe bújt végtelen:
Ne légy soha embertelen!
A sóhajok ne sírjanak,
csak óhajokat írjanak,
mond ki a boldogság szavát,
ringass bölcsőt, anyát, apát:
Szeress!

Gavallér Jánosnak
- m ú l h a t a t l a n -

hiányzik oxigén a lefojtott tűznek?
keresi az utat láng az ájer felé?
s a levegő? ha világítni akar,
ne szomjúzná a lobogó tüzet?

akkor, ha meghal is él

mint hosszú tél után
zsenge növény szára
úgy hajlok keresőn
szívnek sugarára
fényparány szívemben
fellobban nyomában
gyógyító szavaktól
ritkul a gondból szőtt
ébresztő szűrődik szövedékén által
szétfoszlik kötelék, a gúzs!
hát kenderből volt szőve,
mi gyász sötétbe vonta?

a pillanat villámán
tisztul a fény útja

harangozzatok templomok
vajudik az idő!

Csak a versért irhatok ma verset
az emberlét gondolat csak utálat
vörös iszapja jel: halál mementó
lelkünk égeti a mély gyalázat!

Rőt Nap gördül az iszap alkonyatra
rőt felhők igérnek vörös telet
Kolontár...Devecser most már tudja
ki tett garatra minden életet...

Vörös fák az utak mentén haldokolnak
ínt a vörös igazság pillanata
rőt latrok szelleme vert közénk tanyát
s most mindent elborít vödös iszapja...

Vörös mezőkön a halál lopva jár
csillagtalan ma a Hold s az éj
folyós földön lappag vörös iszapja
békanyálat böfög szerte szét..

+

Óh szörnyű járni a láp felett
ha vörös köd lepi el éppen
párák szellemhada hömpölyög
és belénk mar a lug keményen
lépteink nyomán halál szökell
az iszap (kazetta) sziszegve énekel
óh szörnyű járni a láp felett
ha böfög az iszap a szélben...

Fut az iszapár elől a kisfiú
megnyilt a vörös föld és az út
tovább-tovább csak futni még
iszap buggyan amerre lép...

_

MENTENI

Tenni, menteni

menni, menteni lent kell

lenni – elrejtve.

Tudni szeretni most kell.

Nahát! Az egész hazát…

Vagy annál sokkal többet:

mindent, az Emberséget,

és az emberiséget…

Mennyi dolgod van!

Merni, tudni, akarni.

Lenni – elrejtve…

Menteni és menteni!

Örökkön örökké és

örökre.

Csont és konc

Mint lélekájer szaladt hozzám
s hiányt hagyott maga után...
- senki se boldog, senki se...
Mindennapokba fúlt az ember,
s ha bujkál a szeretet,
a lélek sír... ,
csak a mindenség őrzi a reményt
és a szív.

Sír mindennap az ember:
halmozza a kínt,
Isten lelke suhint,
emészt a bűn,
fészket rak közöttünk a fájdalom,
másokért fáj dalom,
csak a mindenség őrzi a reményt
és a szív.

Üresek a házak, az otthonok,
vagy megszállta mind a gond,
agyvelőt stimulál a kor,
s kötélen lóg a konc.
Emlékek közt halász a lélek,
valamit csak őriznek a gének,
s csak a mindenség őrzi a reményt
és a szív.

Hadonászva kiabálnak,
s a víz tükre szennyezett,
vörösiszap ömlött,
s nincs e szörnyszülött
világnak Istene:
A csont, a konc, az úr!
S csak a mindenség őrzi a reményt
és a szív.

Már nem tudom…

Már nem tudom mi történt e napon, az emlékem csal, vagy a mindent átölelő napilapok gazdái csaltak csúf szégyent nemzetem arcára 2010. október 6.-át írunk és a napilapok ( jobb-bal elő és hátsóoldala) egyike sem vette észre, hogy 161 éve kivégezték, a magyar szentlelket képviselő embereket. Lett légyen szerb, osztrák, német, örmény, horvát a szívében szabadság, de tudták a magyaroknak kötelessége megőrizni a hitük szavát!

”A kivégzés előtt elhangzott utolsó mondatok:

Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Damjanich János: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.

Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.

Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Dessewffy Arisztid: Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Kiss Ernő: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Poeltenberg Ernő: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”

Van-e hát jogunk, a szabadságról szónokolni, tűrni a vörösiszap lápfolyamát,
és akarunk-e emlékezni szentbecsület és szabadság rád?

2010. 10. 06.

Gavallér János

1849. október 6.
/Lénárd Józsefnek/

Soha! Soha!
Soha nem lesz egy gyékényen
gyilkos és áldozat…
Soha nem szólt kürt, se sortűz,
lelkekért, ártatlan
hazafikért…

Soha! Soha!
Soha nem bírt bosszút állni
a nép, halottakért…
Soha nem szólt kürt, se sortűz,
lelkekért, ártatlan
hazafikért…

Soha! Soha!
Soha nem kértünk árat,
azért mit adtunk,
csak temettük mindig
a halottakat….

Soha, de soha,
ne sóhajtson a nemzetek szíve,
míg a mi sóhajunkat,
nem hallja szíve!

Árnyékezüst. Iszapja elfedi
az ösvény finom vonalát. Az útról
a felszakadt gát sebző fényei
vízszintes alkony, fuldoklik a kurzor –

Pastorale

˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘ Gavallér Jánosnak

Tenyereden a világ dombjaival
Jöttél harmatot inni hajnalban.
Pásztor! A nyáj a lágy domboldalon
Szerteszét eregél!
Fehérpettyes minta.
A harmatot a nap
Már mind fel is szítta,
Subád a kerek ég,
Csilló bárányi szerteszét,
Földbölcsődre hajol föléd.
És álmod tiszta,
És szent, és nehéz.