Körben, minden tenger –
Nap, víz, ég – szigettel

Nem akar az ember
Semmit sem akarni –

Szemben a hegyekkel,
Szép itt a ligetben –

Ernyőm árnyéka alatt az Adrián,
Úgy élek, mint bujdosó király.
Óh te szerelmes búra Adriána,
Visszahúz a szívem Hüperbóreába!

No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák;
már a szőlő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák."

Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.

nyúznak semmiért
harács világ kopaszt meg
filléreimtől -

kétszer nem lehet
ugyanazon a vízen
szárazon járni –

élek a mostban
szememet pazarolt lét
káprázatára fontam –

dalra kigyúltan
Seherezádé mesél
ezeregy éjről –

szívemet elrabolván -
csüngök rajt' hódolattal

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Kétség, félelem, betegség
megöli az ünnepet –

Remény nélkül -
nem lehet: szeretni, hinni –
fogva tart a képzelet –

Nem lehet, hallod, nem lehet,
remény nélkül
óvatosan, félig élni -
kifosztottan, koldus szívvel
Istentől/embertől ünnepet remélni –

Nem lehet, nem lehet:
merni, tenni, félni,
istenes igéket remélni –
vaksötétben torzszülötten-báván –
nem lehet némán égre nézni -
szárnyak nélkül földet érni:
Élni, szeretni, bízni, kérni,
szerelem nélküli parázson égni

Nem lehet, nem lehet -
kamat-fogságban élni -
fények nélkül, ünnep nélkül
tolvajok közt égő szemmel
földet nézni –

A reményt örökre sírba tenni,
nevetést, gondot is feledve,
nem lehet az embernek,
félve pokolra menni –

Az ágy közös.
A párna nem.

mozgókép gurul át
mosolyra nyíl a száj
szemekre fátyolka
csengetve kibomol
mozdul a filmszalag
látványos jelekkel
csengetve bongatva
gurul a guruló
hosszúkás filmidő
hallali hó

Először is, a dolgok ritmusát,
A ránk kényszerített bajokat,
Féltük, - a vért is, a vörös mázban -
De nem hittük el a hazugságokat -

Így fogytunk mi végső lassulásban,
Kinti, s belüli határokon -
Világelső volt a pusztulásban,
A magyar és a székely rokon.

Levegőtlen, kormos hóesésben,
Nem várt senki gyógyító csodát -
Mikor, ellene vallott a társa,
Hamisan, kit tegnap, még csodált.

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Megkondultak a harangok

Megkondultak a harangok…
minden megállt egy pillanatra,
egy lélek jajgatott,
borzalmak vívnak halálcsatákat,
míg mi gazemberek hallgatunk.

Megkondultak a harangok…,
a többség éhezik, nyomorog,
s a büszke európai mulat.
Testvériség eszméje korog
szellemcsapások gyomrában…

Megkondultak a harangok…
süket füleknek őrült ricsaja
ütemtelen táncát járja,
s a könyörgő kiállásokat
senki, senki se hallja.

Megkondultak a harangok…
vétett az ember a természet ellen,
s az Ábelek soha nem ébrednek fel!
Kősivatag lelkünk mélye
s testünk a börtöne, leple.

Megkondultak a harangok…
Zúgnak évezredek óta,
életlélek vívja harcát
az emberi testben, csendben
figyel bennünket az Isten.

mert le kell tenni a páncélzatot, hogy szívemhez érjen a világ,
és világossága betöltse sötét hajlékomat, hova elbújtam előle.
És mert mi ez a páncél, a hatása és visszahatása? Sebzi ridegsége a világot, de nem dicsőséget hoz hordozójának, hanem a fénytől és melegségtől való megfosztottságot. Hiánytól didergő fájdalma növeli egyre a páncélt, és egyre gőgösebbé teszi viselőjét igazolásként, ez az én igazam.
A bal lator, ki tudja a szent titkot, de nem engedi hatni, visszalöki, kővel, sárral dobálja.
A jobb latornak páncélja, ki ott a jobbján volt annak, ki az Atyával egylényegű, kinek közelsége leolvasztotta a gőgös páncélt, s egy pillanat alatt járta át a világ világossága.
Csak közeledni, csak engedni. Egy pillanat. Egy odaadó mozdulat, odaadom a védőpáncélt, megadom magam, ezer sebbel sebződve, megsemmisülve emiatt, de mégis, mégis. Mert akkor magához ölel az igazság és a szeretet, és már általa munkálkodom.

merre lépek ki a téridőből?