Panem de caelo praestitisti eis. Omne delectamentum in se habentem.
„Kenyeret adtál nékik a mennyből. Minden gyönyörűséggel teljeset”

Mennyei szép szavakat most mondani, ülj ide kérlek,
míg mai nap tüze múlik, a fény nézd künn kifogyóban,
éj lobbantja az égre kis apró csillagait lásd,
szívünkben fény: itt rejtőző, felragyog immár.

Itt van mindig is! Ám fedi azt feledésnek az árnya,
Isten örökkön van mivelünk itt, végre megértjük.
Sürgés kábulatában fordultunk neki háttal,
már lecsitulva a szívünk hozzá hajlik a csendben.

Mint a tanítványok poros úton, lángol a szívük,
ám csak majd a kenyérnek megtöretése mi fényt hoz.
Mind fáradtabban hajlottunk munka fölé már,
vagy néztünk madarat, mint reszket a szíve a télben,

ágak aranymetszései közt kék ég ! dideregve,
mint borzolja a tollait szél, majd hirtelen elszáll,
ág ring, itt maradónak is, elszállónak is intve,
ottfeledett sápadt falevél libbenve leperdül,

majd látjuk, fordulván vissza a fény születését,
szív közepére tekintve, oly áldón kérve keresve,
lét forrását: isteni tápláló kenyeret már,
titkot lelve, ha hű hálával várjuk a csöndben.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

KIFENT EZÜST FENYEGETÉS

Isten lágy pergőtüzei
az elfoszladó menny alatt:
tülekvő, színezüst fejek,
anyaméhet-célzó halak.

Ragyog a súlyra mért világ,
elnehezednek a napok.
Dohánnyal, deci boroddal
csinálsz magadnak jó napot.

Ide London messzi még.
Sok-sok brit messziség
térképen balfenn, srég,
Camelot, jó büszkeség!

Kerek asztal, rajta kard,
Arthur emeli, vizavé,
A camelot-i magna kart.
Angol föld az angolé.

Parsifalnak vétke, ó,
A kérdezés lett volna jó.
A Szent Grál, Halászkirály kincse,
Jó Parsifal nevesincse.

Jön siratni a sorsot...

"Igazi pap kaszárnya, ijesztő imádság raktár,ahol a faszentek még ma is szájukból mosakodnak.Kopott, rozoga keretekben a vászonról félig már eltünt szentképek és a kereszt alatt görnyedő Krisztusok szenvedtek a falak mentén, a megrekedt tömjénszagban.
Mi árván, gyámoltalanul, ablaköblökben meghúzódva néztük magasabb éves társainkat, kik földig érő kék reverendában , laposan, szent élettől sorvasztott aszkéta termettel, otthonosan suhantak el szemeink előtt
Az anyaföldből kitépett friss virégok voltunk, kiket még nem tettek szenteltvízbe.
Mindenkinek megvolt a maga kis legendája, Csak egyedül én tolakodtam be a szent halak közé, feláldozva magamat, hogy beteg édesanyámat tudjam eltartani, három testvéremet felnevelni, de Istent nem lehet megcsalni
Lesütöttem szemeimet és remegve hallgattam, nehogy valaki belémlásson. Az egyik órában egyik orcám lett halovány, a második órában másik piros orcám esett be.Estére ifjúságomtól végleg megfosztottan térdeltem kis kápolnánk padjában, két tenyerembe temettem szemeimet, s ujjaim közott latin imakönyveimre folytak könnyeim..'"

Amúgy a mottója:

Kis feleségem nászajándéka ez a könyv, akinek tíz évvel ezelőtt csak egy csokor mezei virágot adhattam

Két pillanat közt felnyíló
az időtlen mély szakadék.
Itt vagyunk. Köves, zuzmós útja,
a lelkünk tája, felhők rajza.
Lehunyt szemmel nem hallanád hangomat,
hallgatagon érinteném arcodat.
Lepkeszárny.
Holdban fénylő vízesés
a zuhogó, ezüst táj.

A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.

És már tudom, halálra érek én is,
emelt s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nő.

Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bõrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülõként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.

Ha lámpák égnének, a szent
Arc, mit nyolcszögletű, szokatlan fény övez,
hervadna, s látnák szerelmes fiúk,
Hogy a kegyelemvesztés mit jelent.
Meghitt homályban körvonalai
Húsból valók, de csak jöjjön a csalfa nap,
Ajkáról megfakult festék pereg,
S múmia-gyolcs fed föl rég-holt kebelt.

Mondták, hogy szívemet kövessem én,
De szív és ész egyképp gyámoltalan;
Mondták, kövessem érverésemet,
S ha szaporább, szedje lábát a tett,
Míg a rét s tető egy síkba nem kerül,
Csak hátam lássa az idő, e lomha úr,
Kinek szakállát számum lengeti.

Hallgattam sok beszédes évet,
Láthatna most már változást sok év.

Labdám, mit földobtam a parkban,
Nem hullt a földre még.

*
(Friedrich Hölderlin / Rónay Gy., Részlet: A szigettenger- ből )

Volt idő, mikor hegedűjükkel táncosok
Fel tudták tartóztatni a gyerkek gondjait?
Ó, volt idő, mikor még tudtak sírni könyveken,
De bizony mindent kikezdtek az idő férgei.
Az ég boltjai alatt életünk bizonytalan.
Az életben az ismeretlen a legbiztosabb.
Akinek nincsen karja a fényreklámok alatt,
Annak a keze a legtisztább, s kinek nincsen szive:
Csak azé nem fáj – s így csak az lát tisztán, aki vak.

Fényességes kicsi láng,
tűnik a mécses, a konyha
kenyérillatú szöglete, az alma
Indulok akkor hát
Fényességes lámpás-szívem
kamráján át a pitvaron át
fényességes kicsi ösvényen -

a földút, a kő, léptemtől sűrűsödik
majd nyomban nyomomban
foszlik magától, a ráboruló is,
mi maró csalán vagy mérgező is tán
Haladok tova, tova, egyre jobb -
létre éberedek
Röppen tudatom jobb szélre és túl
És azon is túl, túlon is túl -

nyittatik a kert nyikorgó kiskapuja
feloldatik önnön éneklő dalában
énsemmisülten
az űrtelen űrbe
kiszállva
kiszállva -

*