Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Míg nem öntözik hajnalonta,
Nem adja szívét a kardvirág,
Hiába minden farkas vakság,
Nem oltja szomját a görbe vágy.

Jaj, csak ne gondolj, semmi rosszat,
Mert szétszakad az alig esély,
Nem vezet hozzád mese, álom,
E pillanat csak lila szeszély.

Mintha valami Kosztolányi
Percegne néha, könnyű strófát,
Hová fut velünk a vad szabadság,
Ha gúzsba kötünk minden órát.

A könnyűség, bizony, Barátném,
Lélek járom, lille semmiség,
Őrzi fátum, amíg csak álmom
nem töri darbra végzetét.

HÁTTÉRZENE

Ilyenkor, július van, úgy köpök
barackmagot, mint apám, tenyerembe,
fejem körül egy méhe zümmögött:
követi kasból friss-ásott verembe

aranysárga szín-bársonyát. Nem áll
az útba égtáj, lelki ismeretlen,
bár súly szakítná, dús dísz lesz a szál
szelíd, konok és türelmes kezekben –

A Nap ízét, olvadó rostjait,
ilyenkor átjár, megérzem, a nyelvem
nyitott forrásához bujdosik

Az örök folyosó

A véghetetlen portikusznak
egyhangu oldalívei
rejtett forrásu fényben úsznak.

Mi haszna széttekinteni?
A síma égnek semmi ránca
s szemed a földet nem leli.

S tán e nagy ívek néma lánca
a végtelenbe fűzve nyúl:
holt oszlopoknak méla tánca

húzódva, mozdulatlanúl
légtengelyén az üres ürnek,
s a külső sötétig vonúl,

hol a Pokol lakói fülnek.
Mindegy! ásít az út elém!
Ó boldogok, kik nyugton ülnek.

De engem űztön űz a Rém,
kire nincs szem, mely visszanézzen,
s előre, bármi les felém,

futok gyáván, futok merészen,
habár előre jól tudom,
nem érhetem végét egészen

s bárhol bukom, felén bukom
s e súlyos álmok összezúznak
s maradok majd a féluton,

míg a végetlen portikusznak
egyhangu oldalívei
rejtett forrásu fényben úsznak.

A FARKASOK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kínoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

KI VISZI ÁT A SZERELMET?..

A szarkaláb- és muskátliágyakban élt
Egy mormota boldogan, s mitől sem félt,
Csak egész nap nézte, míly gyönyörű szép
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/.

Egy doktor jött gyorsan a kertek alá
S szólt: "Hisz Ön ágyban van! Mondja csak: á!
Csúnya a torka, s a nyelve se szép,
Önnek már krizantém kellene rég."

Mormota nézte a kertet és szólt:
"Akárhogy próbáltam, semmise volt
Nekem oly kellemes, kedves és szép,
Mint a muskátli /piros/, és a szarkaláb /kék/."

A doktor csak legyintett: "Ennyi elég"
Mondta és szigorúan rázta fejét.
"Környezet kell ide és csend!"
S rögtön a krizantém-kertészhez ment.

A mormota feküdt s csak nézte, de szép
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/.
S tudta, hogy nem kell más neki csak épp'
Muskátli /piros/, és szarkaláb /kék/.

Már jött is a doktor és kiskocsin tolt
Rengeteg krizantémtövet és szólt:
"Látja-e barátom? Ez ám a szép!
Nem a muskátli /piros/ és szarkaláb /kék/."

Az ágyat felásta, így hullott szét
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/,
S krizantém került be /sárga s fehér/,
"Így" - szólt a doktor - "Ön száz évig él!"

A mormota sóhajtott s szólt: "A nagyok
Tudják, hogy mi kell, s én buta vagyok,
De énnekem semmise volt olyan szép,
Mint a muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/.

Eljött a doktor és mérte a hőt,
Pirulát rendelt és sok pihenőt,
És mondta: "Mily hatásos e lágy
Színekben pompázó krizantémágy!"

A mormota befordult, jobb ha kitér
A krizantém-szín elől /sárga s fehér/
"Istenem" - gondolta - "lehet-e még
Muskátli /piros/ és szarkaláb /kék/?"

A doktor meg kiáltott: "Rohama van!
Tejet és tormát, mit orvosi tan
Javallt, hogy elűzze róla a bajt.
S jót tesz a krizantém környezet majd."

A mormota lehunyta szemét és szólt:
"Aludni szeretnék mostan egy sort,
hátha az álmomban visszajön még
A muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/."

A doktor ült vígan a kert közepén,
Mondván: "Úgy nem érti senki, mint én
Az ilyen esetet. Már javul is!
S ez a sok krizantém mily csuda friss."

A mormota húnyt szeme kicsukta rég
A krizanté sárga és fehér színét,
S boldogan fekszik, mert szívében ég
A muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/.

Nénikénk azt mondja ezért van hát,
Hogy krizantémágyban ki mormotát lát,
Úgy fogja találni máig is még,
Szundikál, s mancsával fogja szemét.

Fordította: Tóth Eszter

NYÁRI ÉJSZAKA

Aludni kellene,aludni!
Szemünk rázárva könnyeinkre
Átlépni egy másik világba,
Mint unt ruhából könnyű ingbe.
Aludni kellene, aludni,
Megtérni néma éjanyánkhoz,
Ha szúnyogok nem zsonganának!
Ha nem volna forró a vánkos!

Így csak forgok jobbra és balra,
Izzadt nyakkal elnyúlva háton,
S kis nyögésekkel panaszolva,
Hogy más határban jár az álom.
Így csak forgok,mint a kuvasz,ki
Bolhát keres a bundájában,
Vagy mint új özve4gy, ki kulcsolt
kezét lengeti bánatában.

Nem menekülhetsz a világból,
Jobbágya vagy, el nem költözhetsz,
S aki törvénye ellen lázad,
Csak rab lesz,megkötözöttebb.
Forgolódj,ha nem tudsz aludni,
Ha szúnyogaid bévül esznek,
Ha szíved gyűrött és forró-
Az álmok úgyis fölkeresnek.

Nézd,ott sütik a rácson Dózsát,
Úri mezőkön paraszthullák
Bánják,hogy egy riasztó nyárban
Az új igéket megtanulták.
Nézd,ott bujdosnak a búzában
Rákóczi rongyos lázadói,
Nézd,ott hullanak orosz pikától
Egy lázas álom álmodói.

Századok kelnek és lebuknak,
S mindig sírnak,mindig temetnek:
Német sarcban és török harcban
Magyar fiak,kik meggebednek.
Tegnap még küzdöttek s vakultak.
Hírüket zengték szóban,dalban,
S ma megint reszkető cselédek
S barlanglakók a domboldalban...

Éjszaka van - sosem lesz nappal.
Jó lenne végre elaludni,
Ha nem kéne vánkost forgatni
S a szúnyogokra haragudni.
Szúnyogokra csapni és magunkat
találni - s tépett nevetéssel
Várni,hogy mikor borul már
Mindnyájunkra fekete éjjel.

(Ujjgyakorlat 6)
*

“Este nyolckor születtem, fújt a szél.
Kassát szerettem és a verseket,
A nőket, a bort, a becsületet
S az értelmet, mely a szívhez beszél.
Mást nem szerettem, minden más titok.
Nem könyörgök, s ne irgalmazzatok.”

Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár - kérdem magamban.

Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.

Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.

Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.

Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.

Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.

Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.

Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.

A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.

Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.

Mintha egy szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.

Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a vérhomály utánad.

Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.

A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.

Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!

Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!

Nappalom éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt igéred!

Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!

Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!

Együtt

Együtt daloljuk ezt,

két dalnoka az ősznek,
higgyétek el nekünk:
mi mindig szeretünk,
s mindig temetünk,

mindig temetünk.

Temetjük azt, ami volt,
és ami nem jő vissza már.
Mindegy, ha ősz, ha tél, ha nyár:
mi mindig temetünk.

Temetjük azokat, kik messze mennek:
este a reggelt, reggel az estét,
a darvakat, a gólyát és a fecskét;
vándorait kék-fényű tengereknek.

JÁRKÁLJ CSAK, HALÁLRAÍTÉLT!

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.

Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.

S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.

EZ KÖLTÉSZET A JAVÁBÓL!!