A: barna, E: fehér, I: bíbor, Ű: zöld, Ó: kék,
Hangzók, hadd mondom el egyszer nyílt titkotok,
A: roppant darazsak kámzsája, mely tolong
Bűzlő dögök körül, melyeknek vére foly még.

E: derengő színe ezüstös gőzgomolynak,
Kegyetlen jéghegyek, hercegek, hófehérbe,
I: viruló, finom ajk bíbor ívelése,
Mikor gyilkolni fog, vagy tiltott kéjbe olvad.

Ű: fűzöld tengerek gyönyörű, büszke tánca,
Hűs mezők derűje, ősz homlok szürke ránca,
Melyet alkímia vés a vén főre ki.

Az Ó: orgonaszó, mely távolokba olvad,
Komor találkozó világok s angyaloknak,
Ómega: ibolyás szempárja Őneki!

JUHÁSZ GYULA FORDÍTÁSA

A magánhangzók szonettje

Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
csillog, ha szörnyű bűzt belepnek lomha testtel!

Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

Ü!: - az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca,
nyájjal hintett fehér csöndje, tudósok ránca
a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -

Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből!

TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA

Magánhangzók

Gyász A, fehér E, rőt I, zöld Ü, kék O! - hangok,
fogantatásotok titkáig száll dalom ma.
A: ronda bűz között csillogva száll a lomha
légy-felleg, szőrös és setét öv, - árnyas alkony

az öblön - E: a gőz - borzongó nyárfa lombja -
sátor - fehér sirály - gőgös gleccser a Sarkon.
I: vérhányás, bíbor - kacaj, ha kecses ajkon
dühbe forr s ittasult, vezeklő fájdalomba.

Ü: békesség a nyár nyájlepte legelőin
és alkimista fők tudósai, tört redőin,
gyürüdző tengerek isteni üteme.

O: égi kürtökön idegen és sovár dal,
csönd, melyen angyalok s világok szállnak által,
Omega: ibolya-sugár - az Ő szeme!

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Magánhangzók

Éj Á, hab É, rőt I, zöld Ü, kék Ó zenéje,
fogantatások titkát kitárom én már!
Á: bolyhos fekete dolmány, melyben a légy száll
s csap dongva, csillogón bűzös dög tetemére,

árnyékok öble; É: sátrak és gőz fehérje,
fehér küllők, szirom fuvalma, büszke jégszál;
I: bibor, vérköpés, kacaj, amit a szép száj
ívén habzik a kéj vagy a düh remegése;

Ü: körök, miket a roppant, zöld tengerár von,
mély béke, nyájlepett legelőn, meg a ráncon,
mit nagy, bölcs homlokon vés az alkimia;

Ó: égi kürt, amely metsző sikolyt ropogtat,
csönd, melyben angyalok és égövek suhognak:
- Ó ómega: szeme viola sugara!

RÓNAY GYÖRGY FORDÍTÁSA

Magánhangzók

Fekete A, fehér E, piros I, zöld U, kék O,
Elmondom egy napon: miből, honnan eredtek.
A, fekete gyapja csillámló légy-seregnek,
Mely vad szagok körül zsibong: ott várja még jó

Árny-öböl. E, sátrak s párák nyiltsága, metszett
Jégdárda, hó-király, virág, borzongva bomló;
I, bíborok, köpött vér, szép szájon vonagló
Nevetés, ha dühtől s önvádtól részegedsz meg;

U, körök, remegés, friss tengerek uralma,
Nyájakkal meghintett legelők mély nyugalma,
Nagy homlokon ránc, mit rá alkimia vésett;

O, végső kürt, amely parancsot küld recsegve,
Világok s Angyalok végighasított csendje,
- Omega, viola lángja az Ő szemének!

KÉPES GÉZA FORDÍTÁSA

Magánhangzók

Alj A, telj E, friss I, tűnt Ü, holt O, ti, hangzók!
Egyszer hangoztatom majd titkon-lett születéstek:
A: bolyhos, éjsötét tora fény-tünde légynek,
Mely bűzölgő iszonyt dong körbe; árny-baranglók,

Öblökön...! E: egész párák, híj-se fehérek,
Dölyf jégtűs gleccserek, hó-király-főn a porzók;
I: bíbor vérköpés, ajkak, kacajba-forgók,
Düh-vezeklés vadultán, vagy vezeklés dühének;

Ü: üreg-ciklusok, zöld isten-hulláma tenger,
Állatos legelők békéje, mit nem ember,
De alkímia vés nagy, tudósi homlokokra;

O, kürt fensége, furcsa, hang-bolygás, monoton,
Csönd, mely Angyalokon ül meg s Világokon:
- O, Omega...! az Ő szeme...! ibolya-pokla!

TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSA

Ablakhoz ültetik, mely szélesen kitárva,
s hol a kék levegő füröszt egész csalit
virágot, s dús haján, melyre szitál a pára,
járatják vad, finom, becéző ujjaik.

Ő hallja, hogy dalol lélekzetük, amint lágy,
hosszú, növényi és rózsás mézet virít,
és néha megszakad, ha szisszenőn beszívják
ajkukról nyálukat, vagy a csók vágyait.

Hallja, az illatos csöndben hogy rebben ében
pillájuk; s villamos, lágyujju két kezük
királyi körme közt, gyöngyszürke közönyében
szenvednek pattogó halált a kis tetük.

A lustaság bora hullámzik rajta végig.
Halk harmonikaszó, tombolni tudna bár:
a gyermek érzi, hogy amint lassan becézik,
úgy forr s apad szivén a vágy, zokogni már!

A Császár kótyagos: húsz évig orgiázott.
S így szólt magába: "Most elfúvom könnyedén
a Szabadságot is, akár a gyertyalángot."
A Szabadság megélt, s ő - rokkant, vén legény.

Fogoly. Miféle név hördül fel néma száján?
S oly irgalmatlanul mily bánat mar bele?
Örök titok: halott a Császár két szeme.

Csak tünődik - talán pápaszemes Komáján,
- s bámulja a szivar füstjét, mint a finom
kék felhőcskéket egy Saint-Cloud-i alkonyon.

Középiskoláit szülővárosában, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. 1905-ben tanári oklevelet szerzett. Debrecenben könyvtári tisztviselő, majd főreáliskolai tanár. 1908-ban Párizsban jár. Debrecenben Bokréta néven irodalmi társaságot alapít. Később visszavonultan él, mégis sok vihar kavarog személye körül.

Egy ideig a század eleji irodalmi megújulás egyik kiemelkedő alakjának látszott, Rákosi Jenő megpróbálta Ady ellen kijátszani, s Oláh – retrográd felfogása és szertelen becsvágya következtében – hajlandónak is mutatkozott erre a szerepre. Fiatalkori műveiben valóban nem mindennapi ígéret volt, gyökeres magyarságú nyelvének dübörögni és suttogni egyképpen tudó gazdagsága és romantikus színessége az első pillanatban elragadott. Mozgékony {422.} fantáziája és roppant ambíciója minden műfajban szokatlan termékenységre ösztönözte. Írt lírai verseken kívül – s ez tevékenysége fő területe – verses regényeket (Korunk hőse, 1909), regényeket (Szegény magyarok, 1914; Deák György, 1919; A táltosfiú 1925), verses elbeszélést (Viola elbukott, 1911), drámákat (A meztelen asszony, 1908; Az embernek fia, 1917, stb.) útirajzokat (Keletiek nyugaton, 1908) s elmés, formás portrékat (Írói arcképek, 1910). Sajnos, szellemileg és lelkileg nem tudott a nyelvéhez hozzáfejlődni, részben, mert vidéki könyvtárszobájába zárkózva csak olvasmányaiból ismerte az életet, részben, mert ambíciója képességeit meghaladó feladatokba sodorta, s részben talán nyelvének rendkívüli bősége, könnyűsége miatt sem, mert ez a nyelv bőbeszédűségre csábította. Bizonyos, hogy egyénisége kialakulatlan volt, zavaros és naiv. Átérezte a paraszt elnyomottságát, de gyűlölte a szocializmust (Kutyák lázadása), alpárian becsmérelte a forradalmat (Fekete angyal, 1922), Adyt utánozta, de küzdött is ellene. Szegény magyarok című naiv regénye prefasiszta felfogásával Az elsodort falu elődjének tekinthető. Egyetlen jó regénye A táltosfiú, ahol a debreceni külváros általa jól ismert környezetében marad, de mihelyt magasabb osztálybeli és bonyolultabb embert próbál rajzolni, légüres térbe jut és hamissá válik. Érthető, hogy életismeret nélkül, de egy látomásos képzelet és gazdag nyelv birtokában a lírában nyújtja aránylag a legjobbat. Aranytól indul el, de Ady és a szimbolizmus hatása az új lírához közelíti. Itt is sokféle témát, hangulatot és hangot próbál; szeretett elkapni illó sejtelmeket, gyakori témája a halál, a csend, a titok, az erotika, de foglalkoztatja nép és nemzet sorsa is, és legsajátosabb mondanivalója a nagy ember tragikus végzete:

Oláh Gábor vagyok, a büszke költő,
Az örök Isten arany trombitája;
Viharok elé vihardalt süvöltő,
A nap heroldja, népek hajnalára.
Kiáltó szó kietlen pusztaságon,
Ki elvarázsolt várost élni hív.
Soha nem járt homokon tiszta lábnyom,
Lápon: vezérláng, csalfa s primitív.
(A büszke költő)

Ügyes stílusparódiákat is ír. Mondanivalóját gyakran allegóriákban és képekkel telehintett, igen zenei nyelven fogalmazta meg. Ady példájára olykor megzökkenti a vers ritmusát, s az elsők egyike abban is, hogy szabadverset ír. Gondolatok felhőfutása (1909) és Istenek alkonyata (1909) című köteteiben a látszólag prózai formájú szövegek voltaképp időmértékes, de kötetlen versek. Pályája második felében korábbi nyelve ereje bizonytalanná válik, vegyesen ad közhelyeket, képzavart és erőteljes, friss látásokat.

Végeredményben bármennyit kereste, nem találta meg magát, örökre be-nem-váltott ígéret maradt. Megjelent és kiadatlan műveinek roppant tömege egy óriási vállalkozás hajótörésének látványát nyújtja.

ÜLÖK A DOMBON

A dombon ülök, mint a gomb a bazilika gömbjén.
Csakugyan, száll is hozzám fel ködökbe szövött tömjén,
A dárdahegyű füvek és sárgaruhás virágok
Imádság-sóhaja hozzám fűszerszámként szivárog.
A barna porban sok vörösfrakkos bogár ma nászban
Párjához kapcsolódva húz, szánkázik zabolátlan;
Mint pici kis lokomotív, fordítva húzza hozzá
Szerelembe csatolt nejét; soha szét nem bogozná
Édes kettősségük csodás viszonyát; menve mennek
Fű-dsungelén, vakond-túrás hegyén a rengetegnek.
Hangya-karaván mozgó kis sötét vonalja hídal
Az úton át, nagy gömböket görgetve s szinte kínnal
Törtetve át kavicshegyen, falomb-avar veszélyes
Lomhalmazán; tapogató csápjuk kutatva kérdez.
Fölöttük, mint az ellenség bombadobáló gépje,
Szitakötő-monoplán zúg, pókhálókat letépve,
Mint kinn a véres harcmezőn, ha drótsövénybe gázol
Méregbe robbant vas halál, s utána lomha fátyol
Füstköd lobog. Fűszönyegen aranytallért ki hint szét?
Nem is hinnéd: az égi Nap dobálja porba kincsét.
Meg-megragyog ingó tava a szórt arany mezőknek,
Hova hullnak, a füvek is aranyba szegve nőnek.
Határtalan rémek gyanánt fák bujnak el az égbe,
Lomb-oszlopukra ráborul az égbolt síma kékje.
Valami nagy szél lengeti, s úgy reng, mint reng a tenger
Sok szárnyas lény hajózza fenn, repülőgépes ember.
Ott messze, messze kéksötét barlang a lomb odúja,
Ott álomdallal ringató sípját valaki fujja,
Ott régi szép regéket mond az erdő remetéje,
És fűnek, fának súgja, hogy aztán tovább beszélje.
Arany mezők, smaragd mezők Amerikája zöldel,
Beszél a szél a mennybe rég szerelmes buksi földdel,
Levelét is diktálja tán, hadd vigye légi posta,
Írógépjén harkály-segéd kopogja, csak kopogja.
Villantja itt-ott tükörét bujósdi nap sugára,
Mint pici kém-reflektorát, az ellenség hadára.
Parányi rémek felütik fejüket rá - s lehunynak,
Lappanve füle árnyán egy meghökkent tapsi nyúlnak.
Ott lenn, alattam, forr a lét, míg ülök fenn e dombon,
Mint Öreg Isten a hegyek tetőjén. Kis dorombom
Mélán pengetve, rímeket csenditek össze halkan -
S valami láthatatlan száj bársonyát érzi ajkam.

...................................................................
...................................................................
...................................................................
...................................................................
Ó, kő-szivetekre rondítok, igazak!

Ő, az Igaz, csak állt, gerince, mint a szálfa.
Vállán aranysugár, de rajtam düh virúlt:
"Néznél-e rézvörös meteor-zuhogásba?
Meghallgatnád-e, mondd, a virágzó Tejút
zenéjét, hogyha dong a bolygók sokasága?

Rémítik homlokod mennyei cirkuszok,
fejed födélt keres, a szád imába réved,
a paplanból a szív szégyene fölbuzog!
Szólj, hogyha kapudon kopog egy kósza lélek:
Távozz, én nyomorúlt vagyok, hát nem tudod!"

Ő, az Igaz, csak állt, a Nap sötétedett,
kékfoltos pázsiton füleltek rá a rémek.
"Ó, add el térdedről a páncélvérteket,
armori bárd! Te agg! Te Olajfák Hegyének
pityergő vándora! Kesztyűs könyörület!

Család szakálla te, hazánk vitézi ökle,
ó, jámborság, ó, szív, ki kehelybe esett!
Fönség és szerelem, vakság vagy mindörökre,
igaz! Te párbajnál butább s rútabb eset!
Én lázadni merek és élni meggyötörve.

Fejemnek te adnád a bűnbocsánatot?
Jajgatok s röhögök, roskadok le a porba!
Elátkozott vagyok, részeg, háborodott,
holt-színű s bármi más! De nézz csak nyomorodra,
igaz! Megvetlek én, mint poshadt kobakot.

Igaz vagy, ó, Igaz, ahogy mondják. Hiába!
Gyöngéd lényecske vagy s pompás az ösztönöd:
a baljós éjszakát szagolja, mint a bálna!
Bújnál, hajtod magad, de jaj, a letörött
kilincseknél hörögsz, fulladsz a zsolozsmába!

Te Uristen szeme! Habár a mennyei
hideg talpak nyakam csigolyáira hágnak:
te gyáva vagy! Fejed a féreg pezsgeti!
Szókratész, Jézus és igaz-hadak - utálat -
az Átkozotthoz mind! Hódoljatok neki!"

Kiáltottam s a hang széthömpölygött a térben.
Felízzó lázamtól fehér volt még az éj.
A fantom megszökött, ahogy az égre néztem,
de gúnyom iszonyún ott csapkodott fején...
Az Átkozottnak, szél, susogj a csöndes éjben,

Lesz szeptember 25 – október 13ig Budapesten (illetve ha jól tudom még Gyulán és Szegeden is) egy kortárs összművészeti fesztivál. Én ennek az első részén már voltam augusztus 20án a Dunaparton ami szerintem igen jól sikerült, pedig az ugye csak egy napos volt. Ez most 3 hetes lesz!!! Színházi előadásokkal, komolyzenei koncertekkel, táncos műsorokkal, irodalmi estekkel, kiállításokkal… Úgy hallottam, hogy ezek közül sok ingyenes lesz! Úgyhogy ajánlom mindenkinek, hogy nézzetek utána, és látogassatok el a különböző programokra!

Tehát

Biennálé - Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiválja

LÉPCSŐ

Már az is valami,
hogy a gonoszság rossz hírbe kever;
hogy csak titkolva, ködösítve,
mellébeszélve, mosakodva,
folyton-váltott fehér ruhában
s így is csak félve gyakorolható.

A jót meg egyre többen
merik szégyenkezés nélkül követni;
hogy bátrabbak lesznek a jók,
s nemcsak másik arcuk tartják oda,
hanem korbácsot is gyakran ragadnak.

LÉPCSŐ

Költők a föld alatt

Ady sírján nőnek a szívek,
Tóth Árpád is régen halott,
Juhász Gyulát sem bántja semmi,
Se bánatok, se bús dalok.
Kosztolányi metszett gégéje
Remek trombita föld alatt.
Engem is kriptaszerű gyásszal
Borítanak be a vén falak.

Babits a műtőasztalon hörg,
József Attilát vasvonat
Roncsolta össze. Óh, mi tépi
Foszlányá öblös hangomat?
Hát mind meghal, ki a nagy korszak
Új csillagának született
Alighogy megkapta: elejti
Szívéből a csöpp életet.

Továbbra sem egyről beszélünk.
Az a kiindukópontunk - nem csak nekem -, hogy a verstanulás muszájból fárasztó és kevés haszonnal járó dolog. Arról egy szó sem esett, hogy az irodalom bármely ága haszontalan vagy elvetendő volna. Viszont, hogy XY megparancsolja, hogy egy esetleg nem is rokonszenves szóhalmazt bebiflázzon az ember, azt kikérem magamnak... Én nem kérek belőle.