code:

---

készenlét
.
.
        a karmesternek: lassú, teljes csendre
.
.
.
.
hőség válla sötét
karcsú támla az ég
lefogja haldokló tekintetét
vörösből vergődve kivérző éj
és partszakasz
              partszakasz
		         sötét

---

code:

---

készenlét

      a karmesternek: lassú, teljes csendre
hőség válla sötét
karcsú támla az ég
lefogja haldokló tekintetét
vörösből vergődve kivérző éj
és partszakasz
          partszakasz
		sötét

---

ÉN?

Sár volt. Mélységes
sár örjöngött homlokomban.
Megsüllyedt emlékezetem.

Én éltem akkor?
Én kiáltoztam
kőből kilépő
világgá támolygó Krisztus-kölyök:
s az száj is
enyém volt az utolsó
citromcsepp mosollyal?

Már nem emlékszem.

Már nem emlékszem. Vissza
szavak! fákba, kalászba,
nyarakba, a szél
hangszálaiba
vissza!

Én éltem akkor?

Sáridőben, a lelátók
betonmedrében ezt az inas,
botokkal és virággal megdobált
kifacsart férfit
én értem meg? Én?
Már nem emlékszem.
A mély álmú sárban
elmerült emlékezetem
néhai fehér ing.

Helyemre látok:
eldózerolt tanyákig,
vonító vasak mögé,
egy munkás-ebédig:
magamig
a harmadik napon,
magamig,
a föltámadó porban.

ÉN?

Sár volt. Mélységes
sár örjöngött homlokomban.
Megsüllyedt emlékezetem.

Én éltem akkor?
Én kiáltoztam
kőből kilépő
világgá támolygó Krisztus-kölyök?
s az száj is
enyém volt az utolsó
citromcsepp mosollyal?

Már nem emlékszem.

Már nem emlékszem. Vissza
szavak! fákba, kalászba,
nyarakba, a szél
hangszálaiba
vissza!

Én éltem akkor?

Sáridőben, a lelátók
betonmedrében ezt az inas,
botokkal és virággal megdobált
kifacsart férfit
én értem meg? Én?
Már nem emlékszem.
A mély álmú sárban
elmerült emlékezetem
néhai fehér ing.

Félénken bolygunk vágyunk tündér erdején át,
tövises umbra ágbogak között madárszárny,
ijesztő róka, vöröslő. Minden emlékünk
éhengző ordas falta, semmink sincs igazán.
De a pillanatot szakadatlan alkotjuk,
lázas lélekzetünk virágzó illatával.
Csak a hit van: hűs, fénylő forrást rejt e vadon.
Majd a fojtogató indák közt váratlanul
hazatévedünk, égőn fonódó testünknek
végtelenül szépséges mőbius ösvényén.

Én vagyok - aki
Volt, van és eljövendő -
Soha halandó

Nem érinthette hamvas
Halovány fátyolomat –

Altató csókom
Csendesen megérint majd
És nem bánt a fény –

code:

---

.
júliusi este
.
a karmesternek:   meg nem született zenére, 
                  tünékenyen 
.
.
.
szívedről a bánatot letörölném
adva kenyeret rajzot verset lényegem
csak pazarolj lökj el van neked túl sok
.
					hiszed
.
felhőből egy szálat legombolyítok
körülfonom véle álmodott tested
megvéd ezentúl fehér puha páncél
.
					hiszem

---

code:

---

Júliusi reggel
.
.
.
		      HOL
Ha a meglendülő fényben
Ott – ürességtől lépésre
Lecsúszna vállaimról
Volt-e súlyos súly igazán?
Az éter lenne új hazám
Gyógyultan
		    VAGY
Te mezők éke virág
Tenyerembe bújt világ
Te napsütött-illatos
		illan
		      Ó

---

Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, meritsd szemed
hálóját mélyre bennem.

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szivemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett:
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!

S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

ANYÁM MAGYARORSZÁG

Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet.
Holt csillaggá lettél,nem ontod a fényed

Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád,
Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország.
Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem,
Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem?

Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem,
A mostoha sorsba belekeseredtem.
Nyolcvan esztendeje, fekete palástban,
Itt a Délvidéken, apátlan, anyátlan.

Kihez menjek, mondd hát, ki fogad be engem,
Ki segít, ha nem Te, a sok elesetten?
Akik felnéztek rád, mint édesanyára,
Megvert magyar népünk ölelésed várja!

Nem kértem én, anyám, se pénzt,se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet:
Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed!

A JÁTÉKHOZ

(Atthisz fiának dúdol)

Játék, fogd a kezünk, ne félj! –
Hintázunk, csupasz ág hajladozik felénk.
Felhők színe szerint vagyunk
már egyszerre sötét mén s patyolat-király.

Istennők maszatos kezét
megkértük s a miénk vélük e tartomány.
Érces fű-muzsikánk süvölt:
négy szél most ragad el! szállj szilajon, szekér!

MAGYAROKNAK VALÓ ÉNEK
Sinkovics Imre temetése után

Szívünknek Naphoz szóló imája,
Teljessége megint tavaszunknak.
Lobogó nyár azon az októberi napon,
S aztán harminc év kegyetlen tél a lelkekben.

Hősök nyughelye titkolt dögtemető.
Szabadság körözőlevelén megint a magyar!
Hogy miként, s mennyire? Oly egyszerű,
Hazaszeretet kérdése csak.

Élni? Élni! Mikor a siralomházban
Maga az Isten virrasztott?
Embert hurcoltak helyette bitó alá.
Romlásunk, mint akikre üzenetet bíztak,
Elrejthetetlen immár.

De ne csüggedjetek!
El fogtok felejteni mindent,
A magyarok Istenét, az esküt,
Amikor mi még midig tudjuk,
Miért adatott meg a túlélés,
Megölt testvéreink vádirataként!

Ezért szerettek minket.
Istent látjuk a szemeitekben.
Megmutattam mindent színről- színre!
Nézem színjátékotok: én a színész,
De nem tapsolok.

Boldog voltam, hogy magyar
Lehettem köztetek halálig.
Sírom fölött virágok, zászlók,
Pásztázó kamerák.

Mózesként szól a hangom,
Oly erővel éltem én, mint Madách
A levert forradalom után. Ember voltam,
Ember a magyar tragédiában!

Tiétek voltam egészen: Dobó István,
S a hétpróbás Tizedes. Értitek, barátaim?
Én voltam ti.Nem holmi szélhámos,
Kufár, semmirevaló kalandor!
Én voltam a színész, színetek előtt.

Magyarnak lenni oly nehéz,
Mint bitó alatt állni egy életen át,
S nem tudni, miért. Várni, hogy eljön
A szabadulás, vagy halál!

Gyöngék helyett is méltósággal viselni
A bánatot, amit most hagyok rátok
Magyar testvéreim, kik lehettek
Zsidók, tótok vagy svábok.

opál gyöngysorfüzér
homlokom egén

Elmondhatom
Mondhat bárki bármit
Jól tudom
Az embernek
Az emberek közt
Nincs oltalom –

Forradalom
Mondhat bárki bármit
Vér dalol
Az embernek
A barrikádon
Nincs irgalom

Elmondhatom
Mondhat bárki bármit
Kést reszel
S az embernek
Torkában dobog
A félelem

Börtön nevel
Mondhat bárki bármit
Élni kell -
És kést reszel
Ki szíve mélyén
Lázadni mer

S ha pénzre lel?
Mondhat bárki bármit
Féktelen
És képtelen
Az emberek közt
Rejtőzni el -

Elmondhatom
Adhat bárki annyit
Még több kell
És pénz nevel:
Az ember lelke
És vére kell

A mutáció örök -
hallgatom mit dünnyög
Witti hangján az ördög –
A nyelv korlátai –
a kultúr-metélt
szöveg-világ
bibliai határai –

Nem azért vagyunk ITT
mondja az istei WITT
hogy jólérezzük magunkat -
dobd tűzre a múltat –
ócska idézet, kacat –
a legkisebb bölcselet is/becstelen is...
büntetlenül megidéztet, kikacaghat...

Jeges szélként éget az Igazság
árvák a pásztor nélküli pogány órák
(körös-körül ősqumráni pártus puszták)
özönvíz-ár károsultak -
tőröl metszett telomerák
kutatták az élet titkát -
de elvesztek az igaz utak,
s az igazságot újra írták
kíméletlen pszichopaták...

Csak a koponyák hegye felett
világít egy fekete feszület –
örök mementó!
Megváltó kereszt-jel!
a Tanító lélekkel és vízzel keresztel -
vigasztaló Igaz szavakat hirdet –
lángoló hittel és szeretettel –
reményt igér az évezred küszöbén –

Aki értünk élt – megölték
De újjászületett a lélek gyermekeiért
Átlépve az elmúlás néma éjjelén –
Feltámad tavaszunk sátoros ünnepén...

....

A mi világunk

Nem vagyok kíváncsi a világra!
- Vajon mit gondol? Mi haszna?-
Hisz kivájta a szív jogát! S hazát
Formál magának mindahány!
S közöny-úr pénz-vánkosán heverész!
Itt-ott szúr a béleletlen…,
Ritmus-lelkes vénszívem, lüktetne,
Mint rég, szegény szerencsétlen…
S nyakán ülnek… minden lélegzetnek,
Minden sóhaj… gyón fülüknek.
A szív joga után vágyón eseng
Mind, levegővételenként!
Fajtám ez mind, birka-szamártürelmű!

Miért lennék kíváncsi más bajára?
Van bőven… Jut holtomiglan.
Szívem helyén gazszavak halmaza,
És a kanóc, és a szikra…
Vezényszavukra kap lángra nyomban.
Születésem a szív joga,
Ősök szerelemtűz lobbanása
Volt, s ma szégyen vagyok, maga
a rongy megalkuvás, test, érzés nélkül.
Mint gazdagok, lelketlenül,
S mint az állatok, türelmetlenül
Felfalom moslék-abrakom…
Fajtám ez mind, kinek csak könny, könny jutott!

Hőzöngők szabad korcs világa
Bilincset rakott a mára!
Nem siratja anyját, apját lelkünk,
Mégis, mégis mindig sírunk…
Senkit ölel a kezünk… Istenem!
Senki lett a szerelmünk…
Ez itt a Minden: Nem kell szerelemmel
Szeretni senkit, ölelni
Lehet mindenkit… Senkit! Mindenkit!
Másképp fogad el a világ,
Ha szívedben nem lakik egy virág,
Csak a tenger, s nincsen hazád!
Fajtám ez mind, eleven holt, szív-hazás!

Nem vagyok kíváncsi a világra!
Kinek mi jutott, nem zavar.
Csak senki ne akarjon gondolni,
Helyettem mindent tudni,
S megszabni: Most lehet levegőt venni!
Most meg már meg kell halni!
Lehet a világ csodái mind másé,
Az érzés csak magamé…
S nem osztozok vele, a haszonnal!
Most azonnal, itt az áldás,
Istent teremt a mi belső világunk!
Mindig befelé látunk…
Fajtám ez mind, Istent látunk, ez a mi világunk!

Mint régi freskók ősi templomok falán,
Lappangva mészben, leomló törmelékben,
Tanuink a hold s a nap, még minket áldanak,
Ha glóriák közt fényünk néha feldereng.

Kővévált mosolyban és mészben arcaink,
Mintha stigma volna, néz reánk a foltja,
Idegen tájon porlik hítünk csonka tornya -
Csak Isten tudja, kiért sír a szél harangja.

Bánát, Lőcse, Pozsony új népek sorskohója -
A székely, megtűrt vendégmunkás a jó Budán,
Ám betölti mérlegét a csillagóra –
És új élet születik a vergődő hazán.

code:

---

Galamb
A karmesternek : „A messzi fák galambja” kezdetű ének dallamára

                  Hajléktalan parkban ültem én,
              a nagyváros forrólihegésű nyarán,
            galamb tipege - billege felém
          oly szürkeárnyalatos talány,
        koravén, fakuló füvek közt,
      oly multi, oly érdekelt,
    oly globál, oly sivár.
Ó, te galamb!
    Emlékszel-e? a szirteken!	
      hol szilaj hullámok csapódnak
        szikrázva robbanva lábad elé?
          hol égharang hajlik a végtelen
            tenger fölé? hol messzi fény,
              hol zúgó, szabadszárnyú szél
                ékesre fényezi szemed színét?
                  Emlékszel? emlékszel-e még

---