Hegyek, fák füvek teremjetek, ünnepeljetek
Mennykövet, fát, vizet, azúr eget,
Zöld seregei a vadonnak eszméljetek!
Isteni tobzódás smaragd világa,
Felhőlépő hófedte hegyormok
Zordon szikrázó pusztasága
Diszelegjetek!
Két világ határán
Keresi az Űr költészetét tétován egy-egy költő
Mert minő őserő, isteni örök forma
Teremti újra a parányt és a gigászi kolosszust,
Ahol meghasad a pillanat
És múlik a roppant idő –
Teremtő Tirannus –
Lényegedben, egy vagyok veled,
Szem és Száj érted eped,
Ismétli történetét
A teremtő születés gyöngysora,
Szitál az idők forgatagán végtelen terek
Szerelemi csillagpora –
Mennyország és pokol?
Íme minden ige: paradoxon...
Örök körforgás, (élet és pusztulás) zakatol...
Sírásra, lázas életre, elmúlásra,
Érkezvén éretten a tagadhatatlan világba,
Isten nevében(?) megalázva
Lökték ki az embert az értelmetlen pusztaságba –

Sírás áldotta szájjal kérleltél,
Csontig reménnyel kiáltottál,
És mit találtál, amikor felébredtél?
Ádám!
Légy a szeretet önmagad,
Legyen a jóság, minden szavad!

Az idő, hű barát,
Jön-megy, elaltat –
A némaságon át
Álmokat faggat –

Az idő, hű asszony,
Csitít, vigasztal,
S ha közel az alkony,
Csókkal marasztal –

Ő tudja miért,
Lucifer a fény -
Halandó nem érti,
Kincse mennyit ér –

FÉLHOLD ÉS KERESZT
In memoriam Dr. Papp Lajos Prof

Halál ragyog a napban
Bagdadban és Libanonban,
Égig érő hazugság
Holokauszt lángjaival
Koholják a tüzet,
Éjjel és nappal szakadatlan.

csöndes anatómia-zsoltár

a karmesternek: húros hangszerre

*
pillanap

a Nap felé nézek játszva
a szemhéjam félig zárva
csilló gömb van minden pillán
sugara sok ezüst villám
pillanatra pillák közé
gyöngyös lánccal zárnám mögé
pillantás a gyöngyök hona
gyöngyözően gurul tova

Tedd csak egyik lábad a másik elé!
Mindig örömmel: egy nap is nyereség -
Keress utat mindig a másik partra,
Ott, ahol érted készülnek holnapra!

Már tudod, sorsodnak nincsen mintája,
Míg bírja lábad, menj csak öntudattal:
Életed célja, szíved muzsikája,
Hozzá elérni, minden mozdulattal.

Felhőkig szöknek a kórházi ágyak,
Játszik szemed, könnyek közt, vágyakozva –
Kíséri utadat édes káprázat,
Míg sugárzik szíved varázshatalma.

Nincs hangja, árnya, testi vágya – hited,
Angyali ajándék, egyre teljesebb,
S ha reményt ad a gondolat igéje?
Szemed, ajkad, szíved súgja? Egyremegy.

Az élet bilincsei közt -
láttalak szembenézni a halállal,
láttalak, amint a rettenet
eszeveszett csattanással,
visszakézből arcon ütött -

Az eszmélet vágóhidján, a téboly
emésztő lázai között,
gyáva-gyászt sodorva rád,
testet öltött az iszonyú bizonyosság,
léted romjain, eltaszítva,
nem tudnál sírni, mert ma lelked-
könny-forrása mélyebb, mint a kút.

Láttalak az élettel szembenézni,
amikor teremni szólított a Teremtő -
a halál bilincsei közt,
nem kiáltottál, csak a kín
lázrózsái égtek világló arcodon,
szegény örömtelen elkárhozott ember,
akit romlott gyümölcsökkel vetett
vert partra az éden -

Láttam, idegen ablakok mögött,
amikor öklöddel átkoztad a napot.

Láttam, az öröm harsány erőlködését,
amely hozzád bekopogott -

És kivallattam az időt,
mely kifosztott sorsodról hallgatott -

És most itt állok előtted
a harmónia kapujában,
az elveszett éden szétszórt romjain,
s fáj elgondolni, hogy van csönd,
amelyben zene születik - és béke,
mely gyümölcsöt ad a földnek,
ahol a fénnyel rakott mező dúsan terem,
mintha édessége titkát,
benne érlelné néked a föld -

És mosoly világít majd köztetek -
mert elhiszed -
most meghív asztalához,
Aki maga-képére teremtett tégedet,
mert Ő az Élet, az Öröm,
túl minden égi-földi körön,
AKI...hajdani, időtlen:
Örök Teremtő –

Im, eljött az idő -

Értetek szól a harang -

Isten szeretet rabjai -

Remény és béke veletek -

Evoé, zörgessetek!

MESSZE OTT, HUL NAP SZENTÜL LE

Megfog vala apóm szokcor
Kezemtül,
Micissza-vala, hul a nop
Leszentül.
Mangya vala: dzsermek, látud,
Ott, ni... ni,
Messze, ott, hul a nop lebújik
Moszt, ni... ni,
Ott vagyand ed nod szíp urszág,
Tudd meg tiisz,
Megjárd ott az világodand,
ha leík rísz.
Ién elmenek maszt, víny vagyak,
Nem uro,
Ne felejsd-el: én tanítlok
Sak júro.
Dét meghult, okkor-isz mondto
Halálnál:
Mit mondtom íletembe, ne
Felejsd-el!
Riútt, dét mondto basu nekem
Erekkí,
Myha maszt isz látnám, mind folynak
Künűji...
Mondto nekem, én nem tudtom
Mosztonig,
Elíg maszt az ű tüze hogy
Belím íg.
Nem felejtem el szoho zen
Apómot,
Kisike dét voltam, nekem
Mit mondott:
Ott vagyand a mük országunk,
Tudd meg júl,
Ott, hul a nop minden öszte
Leszentül...

A köztársaságok mindenkori történetének,
én, első és utolsó hatalomgyakorló
uralkodója akarom, hogy jogom
és kötelességeim között szerepeljen:
Hogy a népet okkal, vagy ok nélkül becsaphatom.

Fogadom, hogy okokat adok rá,
hogy a nép dühödtében lázongjon.
Fogadom, hogy a lázongókat lecsukom,
hogy büszke legyen a nemzet rám,
szervezek lázongásokat, elárulom.

Kényszert hozok a népre, mert tudom,
hogy akaratomat gyakorolhatom.
A köztársaságok mindenkori történetének,
Én, első és utolsó hatalomgyakorló
uralkodója, tudjátok meg, hogy Én vagyok!

Okot! Okot adjatok! Okot,
mert gyakorolni akarom
mit jelent emberek felett a hatalom!
Adjatok egy cseppnyi okot
és lesz megint egy új diktátorotok!

ARI-MA-Tl-A = a Pártus Birodalom szent neve, a hiedelem szótára szerint. Jelentése: „az örök élet népének országa."

Szent kartusod köt már sok ezer éve
Hű magyarjaidhoz ékes talizmán.
Hiába tört éj, balsors nemzetünkre,
Nélküled, bitorló nem lett itt Király.

Benned ég még az ősi hit visszfénye,
Mély titok zár körül és száz legenda.
Mikor, hol készült szerencsénk edénye?
Hő-, glóriás vágyak attribútuma.

Ész, szív, virtus, képzelet, ős Napkelet
Költészete, szépsége jött el veled
Bő örökséggel távoli Szkítia.

Ahol megszületett szittya nemzeted,
S lettél immár magyarok híres fia,
Levédi Magna-Hungária ura:

Szipolyszív

Egyenes gerincem s mindig hittem
nem csap mennykő az agyamba,
percek múló mámorával öleltem
mindenkiben az Istent, az Istent szerettem
s a létezés kapujában, dadogtam magamban:
- Mi ölte ki belőlük az embert?-
Mammon-slepp az ész, kész gazember!
Már nem az élet feltétlen szolgája a tudás…
ludas inkább a nimfa, a hüllő, meg az alma,
vagy a bölcsőt ringató kéz hatalma.

Bűnös erényt gyártott az időt sürgetők hada,
s rohantak, rohantak trükkökkel a napba,
mint Ikarosz gőgje fúltak a haszonba!
A teremtést szolgálja az élet. Nap után éj,
éj után nap jön, mert nap után nap, éj után éj
soha nem jön, úgy nem nő azoknak égig vára,
kik lelkekben halottakat hagynak hátra.
Szipolyszívben nincsen mosoly, szeretet,
ki kiment, s emelkedett mások hátán,
annak utódja gyötrelmekben ténfereg.

A sátán madzagát húzó moloch után fut,
fut áldozni a bűn; jelent, jövőt, embert,
fut kétségbeesetten, őshajlam érzet-út
után, s feláldozta gyermekét a gazember.
Szolgál alázatosan bűbáj valót, illanót,
hazug szívet, állat ösztönt, kitöltetlen biankót.
Mivé lettek az álmok, a gerincek?
Gyilkoló vádak, mocskon járó vitézek
rabolják dobogó szívek ritmusát.
Levegőt mérgező pökhendiség az uruk.

Az ember, aki ezüst szárnyakat növeszt,
Sír ha felhők takarják a hűtlen napot -
Most boldog, ha az éj színeit festi meg.

Tanúnak hívom a termő évszakot,
ahol feledőn karol belénk a csend -
belesüvítve kiáltok egy nagyot -

Megcsúfolt bennünket a szabadság,
mert e büszke cserép nép jóllakott -
betéve tudja mi az igazság –

A csorba Napúton részegen,
szétrebben a négy égtáj felé -
ki tudja mit gondolt hirtelen?

Oly báván és idegenül,
szolga sorban, sorsát rontva,
alkohol mámorba merül -

Ím, ő volt szánt balogja
a gömbölyű világnak -
ősi tölgy tépett lombja -

Régi dalok hőse -
kincses múlt - s a holnap
gazdag örököse –

Megrontott vére
kergette egyre,
küszöbre, félre -

A hontalant
felszámolják,
mert sorstalan -

Ne sirasd -
vess elé
pár garast!

Szegény
Bodri
legény!

Behunyt szemen át… Meg-megvillan a nap veretes gömbje
Gomolygó nagy mezőkön... Az bűnös város peremén –
Régi templomok ajtajában… A kereszfán
Ha Apánkat kérdeném? most vajha mit üzenne?

Illatosan csap fel a tömjén… Hulló vakolatok közt
Álmos vonatok dohognak a ködben - A poros ködös tetőn át
Beszélne itt valaki rólad kedves Mester?

Pénz-isten nyomában… Szívünk tele gyötrelemmel:
Borzongva keseregve fázik… Pénzt számol ma is
- Aki magára, családjára, nemzetére büszke
- És Harminc ezüstökért
Nagy meztelen sereg jő - tülekedve
- És csak hull reád a népek üszke.

Az országúti Krisztus sír a kereszten...
S mellette Latrokként feszítve ketten -
És amíg a tömeg felrója Neked Kedves Mester,
Ha néha, néha, felsír a bűne -
A csendben (?) Szökőkút, csobog a kertben.