Mint fájdalom hosszú éjszakája
Takar testem kopott bőrruhája -
Még lelkembe fonódik kegyetlen
Emlékeivel a régi ember.

Bár nem voltam adósa senkinek
Enyém volt Laokoón szenvedése
Béklyót vert rám hűség és szeretet
Szívembe szúrt töviseket érte.

Már nem vagyok adós sem köteles
Lehullik nehéz bilincse rólam
Kikopik az idő is alólam:
Nem vagyok fontos többé senkinek.

Nem érdekel világ kincse-nincse
Mint hosszú gyötrelem éjszakája
Foszlik énem régi rabruhája
S hullik az élet szörnyű bilincse
De nem érdekel már ez a nincs se.

„Hol szeretet, ott Isten, a másikban, álruhában” (Gavallér János)

most kérdő-szó:
Mi a ’politika’ ? Mit jelent a szó? Nem értem.
Kérdések – nem költői – túlontúl prózai kérdések.
Politika- e szívemben hordozni, azt a tragédiát,
hogy óránként nyolcezerrel több tekintetből
néz a Teremtő reánk?

most ének-szó:

morzsa a madárnak
ima az Atyának
egy érintés egy hallgatás
a nyomorultnak
„adjatok, adjatok, szegény görbényének”
botsáska- lerágott koldusbot-világ

most szót mondok:

Politika- e tudni, tudatosítani, átélni,
hogy igényen felül vett, kidobott élelem,
tárgy, villany, víz, levegő - tékozlás
mialatt egy távoli ország földjén ülő anyának karjában
éhen vesz kicsi gyermeke, hogy úgy kellene
értenem, az az én gyermekem a sötét ridegben?
És miért gondolhatnám alattomosan, elbújva,
hogy az anya fájdalma nem az én fájdalmam?

ének- szó, sirató:

Tékozló fiúk vagyunk mindahányan,
térjünk meg, térjünk meg!
Hol az a szeretet, mi világot válthatna,
hova szegeztük mi emberek?
hol a részvét, mely tenni képes,
hogy megértse hétmilliárd,
együtt- érezve, együtt- szeretve,
ha meghal is él Istenben a Világ?

Tékozló fiúk vagyunk, nincs tovább.
Az Atyára tekintve, Krisztust követve,
a Szent- Szellemet magunkban munkálkodni engedve,
felismerhető, követése nyolcszorosan
boldogító - boldoggá tévő:
mit az Atya tesz, szeretet, tékozló szeretet

most mit tehetek :

követlek, Atyám, fenntartás nélkül, minden ’de’ nélkül
követlek Fiú, minden ’csak még ezt enyéimnek-nekem’ késlekedése nélkül
követlek, Szent-Szellem, kételkedés nélkül, mert csak te vagy a Vigasztaló
követlek, Isten, mert érzem jelen-
Léted kőben, fában, állatban, emberben, csillagban, a ragyogó kozmoszban

mert szeretlek
mert szeretek

Uram, irgalmazz nekünk
amen

A szenvedélyt keresni
Rosszkor, rosszhelyen nem érdemes
Az élet elkerülhetetlen
Kelj fel óh szerencsés idegen
Soron kívül Elérted célodat -
Hol vagyok? Az oltár csúcsán –
Egy gondolat - a barlang
Ott tátong az éji fény mögött
És ha majd megnyílik a felhők szakadéka is -
Sápadt ábel-álca-arcod előtt –
Ki tudja , mi történik az utolsó napon?
Az éjfél átmelegít és üveges reggel születik
Ama hajnalon
Minden a hárságyon dől el –a fehér pamlagon
NEM TUDHATUNK SEMMIT
A Mester műve ez –
Se fegyver se papír se bankkártya -
Nincs utiszámla a másvilágra
Csak a képesség számít
Vagy a hiánya - a szellemi fáklya
Mi utat mutat az éjszakába
Ha élve hagyják elmebetegnek vallja magát -
Ez az utolsó bástya
Bármi jó hogy elkerülje a halált -
A lét nem káröröm -

Orwell!

Óvva intelek

Egyenlők között egyenlőbbek,
törvény előtt mentelmi joggal,
lakhatási támogatás és
egy kis bérpótlék
adóalap csökkentő tényező
a számlával igazolt többszázezer forint…
Hatszázezer aláírás és egy nő,
semmis a népakarat, a demokrácia nő…

Reményeket korbácsoló kedélyek,
négyévente jöttek, mentek, vittek.
Közös fazékból mertek meríteni
”mi az hogy, nagyon is”
járt, jutott egy-két Nokiás doboz,
sünöknek az avar, gaz és toboz.
Parancsra lehulltak az azonosítók,
ütöttek asszonyt, gyermeket
és kimúlhat, elévülhet a bűn, milyen jog az,
ami alapján Biszku és mind bűntelen…

Erkölcs diktálja a magatartást,
közérdek titkosítani, ne láss,
csak dolgozz tovább lelkiismeret!
Ott a ködfátyolon túl,
ott vár a csodás álomvilág,
hogy most, most még abból nem jutott,
nem a hatalom, a kor a hibás:
sok a zseb és piszkosak a kezek,
a jövőt formáló, törvénykező kezek.

Erre az ösvényre vitt a kényszer,
esküt mondott itt már több ezer lúzer
- a szentékszer bírja a kritikát-
a világ nem látott még ily krimit:
járni járt csak nem jutott,
ki sorba állt, az mind elhullott.
Zsarolt a párt, az óra, a szív,
igaz csatát senki se vív!

Ennyi meg ennyi boldogulhatott,
ha jókor, jó helyen
írták nevét a könyvbe,
a hitel böszme-mód’
- trükkök százai-, jártában-keltében
”búj, búj zöld ág” kiskapun
lyukas zsebekbe osont.

Történjen bármi,
lehet időtlen időkig várni,
egy pár ezer év és pár nemzedék
- legjobbjainkra emlékezz!-
s a méregpohár megtelik,
minek meg kell történni, megtörténik.

Ne sírjatok fák, virágok, erdők és hegyek,
a folyók az óceánba tartanak, minek
őrzitek könnyeitek, bőgjetek!
”Akinek van, adatik, akinek nincs, elvétetik”
mert a fájdalom is egyre nő,
egyre nagyobb lesz,
fájdalmunk végtelen óceánja öleli át a bűnöket,
s bűnösök vagyunk mi mindahányan:
bőrünkbe szarusodott zsebek
tekintenek a jövőre,
óvva intelek:

Csak e földet el ne hagyd fiam!
Ezt őrizd, ez az Isteni akarat!
Történjen bármi, vágják a hátadon a fát,
paraziták serege lepje szent hazád,
szívedben ez a föld az a hely,
ahol a szeretet átölel:
Csak e földet el ne hagyd fiam!
Ezt őrizd, ez az Isteni akarat!

A méregpohár már csordultig,
minek meg kell történni, megtörténik.

Így múlik el minden ami szép:
Az elsőt csak a második s a többit
A perc az órát - sok csillagév…
Lásd! Itt a Földön mindent félre löknek
Ezért a szíved legyen mint a jég.
„Akárhová csak szabadulni innét!”
Arcomba vág az önző rémület
De fogva tart szívem – hát nem lehet
Bolyongok Danteként az alvilágban
Mégsem vesztegetem el az éveket

Krőzus vagyok – üveg órák Krőzusa
Körülzár az őrült kavalkád
Földre ránt az ember-milliónyi érdek
De mind hiába koldul harmóniát!
Nem fáj csalódás: ezen rég túl vagyok
Hidakat vert bennem Tél és jégmagány
Ha tavasz jön a régi szép tavaszra?
Már fogva tart valami új talány.

Friss szellő fújdogál a Tó körül
Már izzadnak a fák a gyökerek
Jézus szól? – nevemet hallom héberül:
„Kövesd a Gyermeket s az Öreget!”
„Siess a folyón át a fák közé!”
Veled lesz Hénok és a kis Noé
Bátyád vár ott a Nap és Anyád a Hold
De távolabb vigyázz! Vágy les rád valahol

Ostorcsapás a hideg esti szél,
Fagyos ujjakkal bogozza hajam,
Fegyvert ránt hamar a gyáva szeszély,
Arcomba sújt, hogy adjam meg magam.

Ököllel vár reám e vad vidék,
Klondájk rózsája nő a flaszteren,
Ha látod? – ne kérdezd miért?
Gyilkol az ösztön és a félelem.

Büszkén török börtön-országon át,
Vadul kérdem önmagam sebezve:
Ki csapszékek mélyén Angyalra vár –
Miért él itt? – már mindent elfeledve.

Ha az idő, mint mozgó sír elér,
Nem fejtek titkot már e szegleten,
Hisz’ túl az élet már a jó-felén,
Gyenge a szív – csorba a fegyverem.

Várok ünnep arccal hideglelősen,
Ki bűntől szűzen mindent birtokolt,
Túlterhelt hajón élek sietősen,
Lám titkokat súgva, akár a Hold.

Már vágytalan, kopár akár a kő,
És vajúdva is e kocsmaléten,
Régen túl az ismert határokon,
A vér s a szellem igézetében.

Vagyok fodor az elfutó vízen,
Vagyok sorskérdés és balsejtelem,
Itt élek köztetek magányosan,
Míg érbitón legyűr a jeltelen.

Bilincsek közt nem élhetek híven,
De leszek lélek: új nap, kegyelem,
Nem vetek már szilaj hullámokat,
Levél vagyok Uram – nem áradó patak.

A SIVATAG KÉSZ

Árnyékezüst. Iszapja elfedi
az ösvény finom vonalát. Az útról
a felszakadt gát sebző fényei,
vízszintes alkony, fuldoklik a kurzor –

homokszemcsék kerekek őrlő fogai közt
órák percegése szúette tölgyasztalon
áznak az aszfaltra festett napocska rajzok
fáznak a jeleket rajzoló krétás kis kezek
fáznak a gyöngéden figyelő felnőttet
kereső szemek – hisz itt vagyunk mind
elárvult világban az istenit száműzve didereg
szürkülő időben szűkölő tömeg
kérdezd csak kérdezd mégis
remélnek?

lebben a hang a semmiben
csapódik és fennakad
nem érheted be ennyivel
magad vagy vad s áldozat

hiába fáj a hallgatás
bilincsbe zár a léted
szemedben tőr a néma vád
elárul büszkeséged

akár a kő olyan vagyok
már szürkeségbe vásott
csak hullnak rám a csillagok
hallgatok s megbocsátok
arcpirító kemény présben
újra teremtem magam
dacolok a hazugsággal
s gyűlölettel egymagam

kétely reám nem ragadhat
átkod hulljon vissza rád
minden áruló szavadnak
mérge szíved járja át!

lebben a fény a semmiben
árapálya kavarog
nincs kiút? a sápadt reggel
partot ér de visszafut?

kő kövön így nem maradhat
ártatlan itt a vádlott
fényes nappal kifosztanak
arcoskodó kufárok…

Illuzionisták

Határaink végtelenek. szorít
a pillanat, hálóban vergődik
a logikus gondolat, anyátlanul.
Mezítelen agyamban sorsunk
születetlen embrió: Tehetetlen
léleküvöltés. Pányvázott ebek
módjára ugat a jelen, csillog
érthetetlen óljában a haszon,
s műveleti terület lett a föld.
Minek és miért hullnak könnyeink?
Bűngörcsbe szorult ökleinkben ezüst
csörömpöl, ego fűtött, tupírozott
űrben száguldunk a fekete lyukba.
Szeretethomok sivatagában
struccok vagyunk.

Pőre lovasok suhannak az égen
Lenge forgatag tajtékzik bomoltan
Csahos kobold bucskázik át setéten
Ki gyenge most? - magától összeroppan.

Ne félj! Ne félj – hisz’ dereng már a hajnal
Majd átsegít szerencséd vad partokon
Fátyolt sző időnk a hamis alkonyatban
Oly sok év árnyakat fon szép arcodon.

Lefoszlott rólunk a hamvas ifjúság
Időmarta parton pusztul életem
Nem ölelsz már forrón – nem csókol a szád
Apályok útján fizetünk szüntelen.

Az utak végül mind-mind összefutnak
A Korpusz alatt lábadhoz hervadunk
Lásd! Így lesz vége minden életútnak:
Elhulló virág a zarándoklatunk…

tavikék

vizet hidrofil fogad barátként
minden mi taszít sínre rak láncra ver
bezártként kúszó sínek! csak a vas
száguldása nem bánja hogy arra megy

de a szín! tavikék sziromsárga
festékes útjuk összeér egymásban
és kizöldell tavaszi áradón
amint nyitottra nyílót csak találna

nyitott szív mi látón szívet nyithat
szeretőn míg nem tekint érdemére
angyali bennünk angyali ének
rezonál szavakon túli zenére

Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.

Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!

Hétszer hét év volt az iskolám
Az első hétben – zord magányban
Vízre írni tudtam éjszaka
Véstem kőre-fára új imát
S dacoltam széllel egymagam.

A másodikban – országút
Szalagja lett az otthonom
Csak kóboroltam mostohán
Gazt kutatva kerestem gombát
Út menti árokpartokon.

Már kétszer hét év telt azóta
Hogy ismertem kártyát s csaltam is
Rám vártak minden rossz csehóban
Jaj! Hányszor ütöttek átkozódva
Ha kicsaltam forintjaik?

S csak játszottam játssztam hajnalig!
A börtönt és a szegényházat
Istennek hála elkerültem
Bár jártam néha térdig sárban
A jó modort sosem feledtem.

Szerettem széplányt úri módra
S megcsalt mégis egy jó baráttal
Most itt állok árván megrabolva
Szomjas szívemben kínzó vággyal
S nincs ki befogad éjszakára.

Kincseket? – vagyont nem szereztem
De megmaradt minden álmom
Semmit se tudván – nem tanulva
Mindent mi rossz volt elfeledve
Ma is a fények útját járom.

De tovatűnt kaland s pillanat –
A fényözön vad árapálya
Hol az idő galád királya
Kioltja most a fényeket –

Napom ma már aláhanyatlik:
Nem lehet – mondd hogy nem lehet!
Mert semmiért nem alkuszik
Ki elveszi az életet.

Mert rég csak oly szavakra vágyom
Miket itt senki nem beszél
Rég kihalt a dal a világból
Ahol hazudni tanul a szél.

Hétszer hét év volt az iskolám
Mégsem tudtam elfeledni
Mire tanított jó Anyám –
Vízen járni tanultam éjszaka

Majd ha eljön értünk ama valóság?
Hullám hullámra fut haldokolva,
Vérző szívhez ér az örök éjszaka:
Ígért öröm igék között elszáll
Könnyelmű életünk tündöklő nyara -
Már kész a késő Ég alatti bánat,
Ha elmúlt az Élet: vége! – jaj annak
A vágynak, mit ily nagyon kívánnak.

Nem elég szava – a Teremtő maga:
Megváltó remény s égi laboda –
Mit adna mást a gyarló föld fiának?
(Hidd el elég ez földi csodának)
Már minden friss és szűzi tiszta minta,
Ismeretlen lesz a Föld panasza:
Ártatlan idejét az örök „szép volt”
Hűtelen sem kéri soha vissza.

Tölgyek közt bolyongok órákon át,
Avar zörg, roppan a fák nyögése,
Szíven üt a baljós, éji láz,
Ónfonálon szisszen már az idő kése,
Szívem nehéz,
Megvisel lüktetése.

Közelg a Tél,
Fogam között fohász és szószilánk,
Torlódva sírnak marólúg szavak,
Tajtékkal zúgva egymáson át -
Ajkam remeg, - az éjszakák
Rólatok vallanak.

Fejem körül szitok és szóvirág,
Itt élek köztetek vajúdva rég,
Elbukom egy szó könnyes tövében,
Legyűr és összetör egy semmiség.

Ajkam dadog,
Khámort megölték Jákob fiai.
Minden, mi bűn volt, újra éled,
Vörös iszap hull az égről -
Sír az Isten - szörnyű végzet.

Magyarország

PIPACSRÉTEN

lezongorázott pipacsréten üldögéltem

megfestett pillangógondolat szállt felém

kezedből áradó szellő csiklandozta talpam

huncut mosolyfelhő kacsintva jött elém

(Pilinszky János: Négysoros)