Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.

Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

Mióta fürkész ez a szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaikra fák, kövek,

Nekem az ég régen is kék volt
ha kék volt
borúsnak miért mondanám most
s nagyon szerettem ezt a
már nem-szeretem várost.

Nekem a jó régen is jó volt
ha jó volt
miért mondjam utólag rossznak
csapjak föl én is buzgó
megkésett panaszosnak?

Nekem a rossz régen is rossz volt
s mert rossz volt
hát kiköptem unom a kókadt
a most-merész a hőssé
horgadt szókimondókat.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

LEVÉLTÖREDÉKEK

Kedves édesapám bocsássa meg jelen
levelemben amiért tegezni merészelem
mentségemül egyedül az szolgáljon
hogy magam is elmúltam ötvenhárom
s akit nem láthat soha földi szem
magát a Fönnvalót is tegezem
magát se láthatjuk e Földön már soha
nem lesz hozzánk édes többé se mostoha
amint egy költő írta volt
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolyod
vagyogatunk továbbá tudatom
hogy a politikában nagy a forgalom
egymásnak adják a kilincset és a szót
buzgólkodnak a politikusok
hogy mire jutnak tudni nem lehet
gyártódnak újnál újabb fegyverek
de a békés szándékú végtisztességtevés
céljából öt vaktöltényre és öt
kiszolgált puskára sem futotta
a szövetséges mint annyiszor viharos-véres
történelmünk során most is csak mézes-
mázos szavakkal etetett
s nem küldött fölmentő sereget
de ne bántsuk az ígérettevőt
a tegnap még nagyhatalmú tábornok mára öt
puskának s öt vaktölténynek sem volt már ura
kukoricát szedni küldték el falura
elszomorító volt ahogyan szemlesütve
sikertelenségét később elmesélte
s te mintha tudtad volna hogy minden igyekezet
meddő marad ezért a sortüzet
már jóelőre megszegődted
egy liter pálinkát adtál a tisztelgőnek
falunk egyetlen puska-tulajdonosának
de ő tisztességből vállalta bár tudta másnap
szinte biztos hogy végleg
búcsút mondhat a vadászengedélynek


Lelked az Úrnak a tiszteletes úgy adta számba
hogy aki hívő szinte megkívánta
őt is majd ilyen igéktől kísérve
tegyék föl illés szekerére
és eljött csíkból a testvér felekezet
espöröse s mondott köszönetet
prédikációba illő történeteidért
búcsúzóul mibennünk áldott
lelkedért elmondtuk együtt a miatyánkot
aztán lőttünk ha nem is sort csupán
egy puska volt a minden frontok mindkét oldalán
elesettekért és a haza sose tért
elhurcolt rabokért
és érted megboldogult székely közvitéz
neked tisztelgőn dördült két lövés
egyszerű búcsú volt akár egy kézfogás
kemény
találkozásra mondd van-e remény
tudom hogy nincs mégis-mégis hiszem
hogy az élet valahol végtelen
s a végtelenben van sok állomás
valamelyiken beérlek bevársz
őrzöm a még coburgból hozott
és rámtestált luther arcmását hordozó botod
úgy markolok rá ahogyan te szoktál
s ha az idő majd engem is kirostál
nyomodra ez a bot vezet
a markolása s nem halott kezed
küldött az iskola s volt vagy két szomorú
barátok hozta tisztelgő koszorú
az illendőség és az alkalom
úgy kívánta ha nem a sírodon
de ne is messze tőle
hervadjanak egy szilvafának dőlve


Szép időben temettünk s akit
szép időben temetnek annak itt
sajnálni valója mondják nem maradt
még a nap is vetett sírodra egy-két sugarat
szép idő volt sírdogált róza hugom ó
szép idő csak hullt volna bár a hó
nagy télre bő nyár ahogy mondanád
enyhe mosolyra moccantva a szád
s a szemed sarkából picinyke kismadár
röppenne föl a nyár ó ez a nyár
nehéz lesz nélküled
nagy télre bő nyár s a szemüveged
arrébb tolnád a kopott asztalon
a régiek vallják s itt is azt olvasom
mutatnád remegő ujjakkal a kék s piros
plajbásszal aláhúzott újságpapiros
régen-kifakult sorait
csak hullna még lesnél ki egy kicsit
reménykedőn s talántán tudva már
hogy kertünk végében keres föl ez a nyár
meguntam már nagyon az életem
a fontos az hogy jó termés legyen
így mondanád s a csonka lábadat
vetnéd az épnek-látszón átalag
szép idő csak hullt volna bár a hó
szállingózva ahogyan szerette
sírdogál róza akinek keresztje
csak krisztuséhoz hasonlítható
szép idő csak hullt volna bár a hó


Azt álmodtam a jó múltkoriban
hogy sírod nyitva van
és én gyerekként ülök fönn a körtefán
s te a sírszádán ülve nézel föl reám
kiáltottál s az álom elhagyott
ha vele álmodunk nem nyugszik a halott
miért nem nyugodhatsz mi háborít mi bánt
vagy még onnan is gondod volna ránk
netán anyókák tyúkjaira volna
a mennyeknek országa is alapozódva
ott is volna szerződés beadás
ahogy te szoktad nevezni harács
köszönd meg ha látnál kóborló törököt
köszönd meg a szót mit nyelvünk még tőlük örökölt
és leszoknunk róla máig sincs alkalom
hosszúra nyúlt de mégis folytatom
ásni addig ástunk ameddig mondtad volt
amíg elértük a régi koporsót
még tréfálkoztunk is ahogyan szokás
mikor gödröt az ásó nem magának ás
habár századunkban van példa s mire nincs
hogy tréfálkoztak az utolsó percben is
végsőkig viccelődtek
akiket végül a gödörbe belelőttek
ó mert már irgalom az is ha nem veled
ásatják meg tulajdon vermedet
tréfálkoztunk mint abban a híres darabban
melyet neked többször is fölolvastam
majd elsiklott s megállt a csákány
nagyapám koponyáján


Magam akit atyjának szelleme segít
segített véghez vinni amit végbe vitt
bosszút kin állhatnék azért
ami bennünket ért
meg a kínt kin torolhatom
és ha megtorolom
mit érek azzal el
a megtorlás új megtorlást követel
rakódik a bűn rakásról rakásra
s a léleknek végül nem lesz itt maradása
lenni vagy nem lenni az ember egymaga
eltöprenghet ezen és dönteni joga
ám ha többek nevében szól a kérdés
nem hajlonghatsz nem roggyanhat a térd és
nem akkor nemesb a lélek ha tűri
balsorsa minden nyűgét de legyűri
miként a királyfi a dán
nem törődve hogy mi lesz azután
tudom a leckét de királyfi nem vagyok
tőröm sincs csak szavakat forgatok
a gépezet és az ellenek
ellenében mit ér háborgó szellemed
nyugodjál hát békében csöndesen
én látod altatókkal mérgezem
kábítom magam de hiába
nem jön rám az álmok amerikája
azért látogass meg néha úgy ahogy
a régi-régi őszi hajnalok
jöttével jöttél s a szekérderék
sarjújába öleltél félálomba még
s künn a mezőn is még félig imetten
de azért már boldogan lépegettem
mosolyod s a kelő nap sugarában
búzaszemek cikkantak át a lábam
fején s a bokámba nyilazva érzem
az volt az én igazi küldetésem
a magvető előtt járni a búzaszélet
hogy kézútja se maradhasson a vetésnek
arasznyi se vetetlen hol a gyom
megvethetné lábát a parlagon


Te aki úgy vártad s fogadtad a halált
mint a jól megművelt szépen elboronált
őszi föld a magot
úgy van-e mondd amint megíratott
összebékül-e a halottal a halott
vezető-e ott is aki itt vezetett
eszik-e még ott is egymást a nemzetek
nyelv más nyelvet gőgölve bábeli
vétkünk el a halál sem földeli?
érdemes volt-e vágynod odaátra
van-e a halottak szent köztársasága
megbékül-e a lélek ha már nincs a test
vagy a testinél szörnyűbb kínokat növeszt
s ha szenvedésed mint reméltük véget ért
miért láthattuk akkor mondd miért
az értelemnek az élőkével rokon
szomorúságát halott arcodon

Kolozsvár, 1983.


Ui.
Egy ideig még az emlékezet
ápolja évülő emlékedet
karban tartja ahogyan mondanád
családtagok egy-két volt jóbarát
föl-fölidéz és talán néhanap
sírodhoz is el- s kijárogat
szokásaidat fölemlegetik
beszélnek rólad még egy ideig
aztán mint a gazdátlan állat
szokásaid is elkószálnak

Kolozsvár, 2000.

KÉT CSENDES ÉGBOLT

Akárhogy is nézem,nem ez az az égbolt;
azon más csillag:kis tűnő esti fény volt;
ez egy másik csillag,mint égboltja másik;
amannak a tüze ide sose látszik.

CÉGÉ UTAZÁSA

"Megy Cégé, az árva ember,
sorsnak és időnek dadog
s nem érti, hogy miért vannak
fölötte fenn a csillagok."

Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. -
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.

Ezt sajnos, nem tudom,hogy ki írta...

Ültem az Isten sírján,
megkönnyebbülten:
enyém a lelkem s irhám,
megmenekültem.

Fölálltam, s visszarogytam,
nem volt ahová mennem,
erőm se volt, a harcban
megöregedtem

Jézusom! Alig ismertem meg

Hogy összezuhantak a vonásai!

Mennyire eltompultak a ragyogó szemek

Sebzett galamb lett a büszke sas, a néhai

De várjunk csak, miért néz úgy rám?

Valami részvét mozdul át a tekintetén

Ám ez csak pillanatnyi zavar, mint ránc ruhán

Már mosolyog, s kérdi: emlékszel, 1917 telén?

Összefutottunk, két élő múmia

Nem mondunk sokat: a beszéd szó fia

Vagyunk még és fáj, ami fájhat -

Összetart valami fáradó alázat

(AA)

A HÓESÉS HÁZA

Kit szeressek ilyenkor? –
Ebben a korai hóesésben
tenyészetett gyöngyökkel kelletik
magukat a város lányai,
tükrükben pelyhek szállnak, s fehér
nyakuk titkát úgy tudja a hó,
mint élét a bárd, füstjét a máglyafa.

Meghalsz ma, mondja az álom,
s bólintok: igen, talán,
mindenesetre készülődöm,
kávéval túráztatom szívem,
de csúszós reggeleimre sót hint
az anyás világ: lazuljak, olvadozzak,
tegyem útjaim láthatóvá.

Kavarul és ülepszik
bennem minden, hogy elveszítsem
hontalanságom otthonos jeleit,
házat izzadok magamra,
ahol még szerethető telek
földön túli törmeléke szitál
valami békés, teremtő robbanásból.

"Üzennél fogoly-társaidnak,
Mária népe tetszhalott.
Szobrodat kősziklából vésik,
Igazolnak a századok."