Azt kérdezted tőlem,
nagyon vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelző
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Omló testek alá hullnak
szemek fényén nap cikázik
fosztogatnak mohó ujjak
puskacsőből vér virágzik

Virágillat orgonája
ömlik el a délutánra
ájult eső karikája
mossa arcát mindhiába

Ím a halott kiterítve –
vége! többé nem beszélhet
hideg költözik a tájra
költögetik ám hiába

Isten áldjon Jóbarátom!
sötét gyász lebeg a fákon
itt fekszik mind kiterítve
az aradi tizenhárom

Kardlappal ver a diktatúra
nem csillapul a bosszú szomja
Magyar Isten ne hagyj magunkra!
hogy ne jussunk mind koldusbotra!

Omló testek alábuknak
szemek mélyén jaj csírázik
születnek hősök és halottak
a koponyákból fű virágzik

Isten veled Jóbarátom!
Néma gyász lebeg a tájon
itt fekszik a temetetlen
ezeréves magyar álom

Trianonnal ver Európa
nem csillapul a bosszú szomja
Magyar Isten ne hagyj magunkra
hogy ne keljünk mind vándorútra!

"És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet"

minden fájdalom és honvágy benne van.
Hálát adok a sorsnak, hogy nem kellett megélnem ilyet.

A tavasz jött parttalan idõben
s megállt a házsongárdi temetõben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgõ fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nõ - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

Imára hitre születtem
S most cellám mélyén hallgatok
A szúrós alkony visszaránt
Tetemre hívnak csillagok –

Nem kell moszkvai hírharang
Sem próféták hamis szava –
Többnél több mint giling-galang
A rab igazság fóruma –

Csak tiszta forrásból meríts!
És jól vigyázz mert mérgezett
Itt minden hírhedett csoda –
Befonja létedet a pénz
S megöl a mammon maffia.

Üveg-beton silók között
Kufár a pénz sikátora
És napra-nap kamatra nő
A holokauszt mámora –

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

Most, hogy megint útfélre estem,
Eltünődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.

Borult egek kevés azúrral,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájult nóta, tépett húrral.

Egy-két vad mámor nyoszolyája,
Egy-két asszony jó, meleg szája; -
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.

Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Nyomukban, mint fekete bundás,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.

S mégis, a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem -
Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.

Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.

Minden Jó-rossz együtt: ugyanaz volt már –
Egy szőnyegen ült Mester és Tanítvány
24 év
Amíg a mester megnyitotta szívét
Hogy elmondja létezése titkát
És az élet rejtett igézetét –

Mi az ember élet?

A létezés végtelen tengerén?
Mi egy nap, egy év – s miért a sietség?
Megszállott számolgat: Időt, perceket, -
Siess, vedd el, győz az erősebb!
Sebesség a cél –
Aki megáll, az a földbe visszatér –

Elmúlás kísért –

Még semmi nem történt és már itt a vég –
Súgja a lélek – elmúlik az élet.
Szerelem, hír, vagyon, arany: értéke?
Mindeneknek csak Elmúlás a bére.

Itt az újjászületés –

Egy nagy kék nevetés az ég.
A fájdalmas, hegyes távol opálos,
Fehér és színes házakkal a város
Hideg napfényben: ez a messzeség.
Oly messze látni, oly jó messze nézni;
A befagyott folyón csillog a jég,
S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne,
A szívem, ez a hű özvegy cseléd.
Túl a hegyen most vonatok sietnek,
Fehér mezőkön, fényes sineken,
A kerekek dalolnak és nevetnek
És csábitón izengetnek nekem.
Csak ne volna a levegő oly tiszta,
Csak ne égne minden szin oly nagyon,
A kocsinyom oly különös ne volna
A mint barnán fut a fehér havon.
S a miket máskor még csak megse látok,
Ne rikoltoznának úgy a plakátok,
Mily szép sárgák a villamos kocsik,
Mily kékek, barnák, szürkék a szemek!
Egy tábornok agg lábán a vörös stráf
Ifjan, szépen a világba nevet.
Jó volna most egy pejlovon ügetni,
Távol pusztákon vígan, egy magam;
A déli napban a lovam ragyogna
S ha nevetnék villogna a fogam.

MAGYARNAK LENNI

– Hallod, fiú, mit mond a cinege? –
szólt nagyanyám és felnézett a fára;
– ez már a hóvirágok ideje,
kitavaszodtunk hát, Istennek hála,
ezt mondja a kis szürke éneke!

Barázdák hőse.

Mi vagyunk a művészek.
kérges kezünkben ekeszarva,
lenéznek,de mienk a legtisztább öröm:
ha kél a földkincse,magja.

Nincs mester és nincs művész,
ki utolérhetne minket:
megállna az élet,a nap is valahol,
ha eltemetnénk kincseinket.

Nincs erő,csak az Isten
ki velünk érne,föltartana:
porrá törnénk régi szolga-szenvedésünk,
csak egy szent lángoszlopot adna!

nincs hegedű s imakönyv,
mely szólna nótát, imádságot,
úgy mint a mi lelkünk: ki hallott már s látott
pacsirtát,kalászt,délibábot.

Megyünk,de ki tudja
hová,merre,merre,
vészes ingoványra,
habzó sártengerre?

Merre róka pajtás,
mondd csak merre mentek:
keletnek,nyugatnak,
hová mennek kentek?!

micsoda barát?
rakja a gyűlölet parazsát –
részvétlen nézi
pusztulásunk sorát

Innen van legmesszebb az ég;
rakétával sem érhető el,
A rokkant úton szekerek
nyikorognak megrakva kővel.

Vertfalak közt vert emberek
sóhajtoznak megrakva bajjal.
Ketyeg a mérető idő.
Éjszaka megőszül a hajnal.

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

3. Már két milliárd

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
mely igazodni magára mutat.

4. Buzgóság

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel
az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.

5. Megméressél!

Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,
száját adja a tiszta íznek,
hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem
a porráomlás ellen, a szellem
az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amig nem szerettél,
egész világom ege lettél, -

A vágyak végül mind-mind összefutnak.
Mi nőni akar? – ugyan, el ne vesszen!
A jókra hullnak most bilincses árnyak:
Rettegés, erőszak, emberáldozat.

Alig takarja mosoly csorba ajkát,
Ő nem feledheti az ősi átkot,
Vad gyűlölet veri magasra lázát,
Bár tudja rég, az idő megbocsátott.

A vágyak végül mind-mind összefutnak,
Bár nem volt hiába vér és áldozat,
Nem Ábrahámra sújt vad büntetése,
Hagyja nőni magját – ez a kárhozat.

Mégis, poklok-poklát járja szüntelen –
A szakadt égig ér a szörnyű vétek,
Mert testvér tejtestvérét tépi-vágja –
Vak balvégzet, mit Káin megidézett.

A hamis arcon torz mosoly és félelem,
Reá mered a tükre vesztett sorscsapás,
Arcán a bűn, a rassz és annyi bélyeg,
Szeme között bujdokol az árulás.

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…