Tizenkét hószínű ménen
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.

Mennek száz pusztaságon
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.

Az üdvösségnek vára
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.

Már majd valamennyi lovagnak
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.

És köztük egy fiatal hős,
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.

Valami dallamra gondol,
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.

Tizenkét hószínű ménen
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.

Mennek száz pusztaságon
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.

Az üdvösségnek vára
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.

Már majd valamennyi lovagnak
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.

És köztük egy fiatal hős,
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.

Valami dallamra gondol,
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.

Mondjam el, Jézusom, neked
lelkemben a szeretet,
mellyel érted tüzes lánggal tüzel, lángol?
Ami édest a világ kinál,
Jézushoz képest mind silány.

Gulácsyt általában mindenki bolondnak tartotta és tartja. Ezt a tényt nem is szabad kétségbevonni. Azt azonban meg kell érteni, hogy itt nem valami klinikai esetrõl van szó, hanem olyan a korra, illetve intenzíven szellem-igényû emberre jellemzõ magatartásról, amely, ha végül is tényleg az elmezavarhoz vezetett, abban nem az elmezavar a fontos, hanem valami egészen más. Mindenesetre nagyon különös, hogy a múlt században ez az eset nem volt ritkaság. Az elsõ ilyen sajátságos mûvészõrült Hölderlin volt. Sorra lehetne felsorolni Schumannt, Baudelairet, Gogolt, Van Gogh-ot, Nietzschét, akik mindnyájan egy szellemben határtalanul elszegényedett korszakban intenzív szelleméhségben megzavarodtak. És hogy valaki ezt a megõrülést elkerülte, annak oka éppen nem a nagyság volt, hanem az óvatos kicsinység, amely a fokozott igényt nem kívánta megközelíteni. Ez volt Goethe esete. Kis túlzással azt lehetne mondani, a század közepétõl kezdve minden mûvész vagy gondolkozó, vagy költõ gyanús volt, ha az õrülettõl legalább egészen kicsikét nem volt inficiálva. Tudjuk, hogy ez Flaubertre, Tolsztojra, Jacobsenre, Rimbaudra, Jarryra éppen úgy vonatkozik, mint Dosztojevszkijre, Strindbergre és az összes jelentékeny festõkre és költõkre és zenészekre.

Gulácsy Lajos, mint életrajzírója mondja, egy napon kijelentette, hogy: "Most minden másképpen lesz". Ugyanakkor pedig hangsúlyozta: "Tessék ezt komolyan venni". Ha majd valaki korunk szellem-õrültjeinek természetrajzát meg fogja írni, az e két mondatnak külön fejezetet kell szenteljen. Az õrület mindig abban a pillanatban kezdõdik, amikor az illetõ minden kétséget kizáró módon és holtbiztosan tudja, hogy "most minden másképpen lesz." Hogy eddig mi volt, az jelentõségét elvesztette. A múlttal tökéletesen szakított. Nem kíván tudomást szerezni róla. Nem számít. Most minden másképpen lesz. Micsoda megkönnyebbülés! Micsoda remények! Az illetõ nem vaktában és meggondolatlanul beszél. Nem! "Tessék ezt komolyan venni." Akár hiszik, akár nem, így van. Ez így, ahogy van, biztos. Alig néhány évvel Gulácsy e szavai után Csontváry Tivadar levelet írt a magyar-osztrák külügyminiszternek, amelyben bejelenti, hogy nincs baj, õneki sikerült a személyes összeköttetést felvennie az Jóistennel s ezzel a helyzetet megmentette. Most minden másképpen lesz - tessék ezt komolyan venni.

Mint minden mûvész, aki a Nagyinkvizítor jéghideg bestiális korszakában nem lett a commerce áldozata s így nem lett svihák, Gulácsy is lelki szegény lett, illetve "igazságkeresõ". Persze, ha lett volna benne annyi világosság, hogy a történet folyamatosságába be tudta volna magát állítani, felismerte volna, hogy Ferenczy az elsõ szót már kimondta. De a lelki szegénységben az a rettenetes, hogy az igenis tényleges és valódi ügyefogyottság és korlátoltság, amely a legegyszerûbb dolgok között sem tud tájékozódni. Gulácsy saját elõdjét sem ismerte fel. <>

----

Juhász Gyula

Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.

Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Szóval Szabó Lőrincről.
A Tücsökzenében foglalkozik a Balassagyarmati éveivel (korai évek).

"Sose halunk meg..."? A boldog duhaj
csak a nótában boldog! Annyi jaj
fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny,
hogy én e békés földi éjszakán,
még ezen is csak túlvilág vagyok,
csak rom, kísértet... De aztán, ahogy
sír előbb, zokog és őrjöng a szív,
majd elfárad s végűl megnyugoszik,
sóvár kínjából testvér percei
kelnek a multnak, éj s nap képei,
összevissza lebegnek, rajzanak:
már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy
odakint ez a zene: mikor a
szemem lehúnyom, egyszerre Buda,
egész Buda köröttem muzsikál,
köröttem ezer holdfényes határ
s ezer határon túl a távoli
Somogy és Szatmár minden tücskei.

Sütõ András:
Anyám könnyû álmot igér
(részletek)

BÍZTATÓ

Egy napon így szólt anyám:
-- Írhamál rólunk is valami könyvet.
-- Nocsak! -- néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám- avagy szomorúságos?
-- Igaz legyen -- mondta.
Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem -- a kézmozdulatáról is itélve a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyûlt az idõ; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyrõl és másról, ami megesett velünk.
-- Ez nekem is gondom -- adtam meg magam.
-- Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!
A könnyû álmot anyám naphaladáskor az udvaron igérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezõségi sajttal vár haza engem; õsszel is vár, s olyankor, ha sírós az idõ, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tõle. Fûzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esõben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.
Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott kûldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából; a mályva. porcsfû és törpebürök szintjérõl, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhetõ kicsínységében most még soványabbnak láttam õt, kis, pihenõ szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenõ alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat rnosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.
-- Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk.
Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendõnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetõségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék, a muskátlit -- a népdalbelit -- félre kell állítanom.
-- A földre le vele! -- szokta mondani anyám. -- Õ már eleget látott.
A ház mellett van a deszkából tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy villás fejét ügyesen félrefordítva minõ találékonysággal igazodik az ajtó méreteihez. Odébb egy koffernyi tyúkketrec s parányi akol a juhok számára.
A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja hányadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek neki--nekílódul, a lánc a levegõbe kapja, torkát fojtogatja. Ettõl köhög, és furcsamód prüszköl, mintha szõrt nyelt volna. Anyám neveti, s rászól:
-- Bolond, repülõ kutya.
A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet tõle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkbõl került a kutak sorába.
Itt látható továbbá egész sornyi félberekedt próbálkozás. A padlás szájában egy hajdani tajkoló--mûhely szerszámmaradványai: apám iparos korszaka. A kert fejében három rozoga kaptár meg egy kucsma formájú, agyaggal tapasztott méhkas: a méhész korszak. Ezt a foglalatosságot 1927--ben kezdte apám három családdal. Azóta -- negyven év alatt négyre szaporodott az állomány. Az istállóban egy emlékbe költözött tehén tejszaga a harmincas évekbõl; ez a földmûvelõ korszak. A nyári konyha padlásán cséplõgép--alkatrészek: a nagy vállalkozások korszaka. A tornác végében egy széjjelesett kicsi szõlõprés: a szõlõsgazda korszak. Megannyi kudarcos életforma jelei. Rímpróbálkozások egy vershez, amelynek boldogság kívánkozik a végére.
Miközben így nézelõdtem, fokozatosan erósödõ, dallamos zúgás keletkezett a fejem fölött. Apám futólépésben közeledett a kert aljából. Diadalmasan jelentette, hogy rajzanak a méhek. Akkor a harangok is megszólaltak egy ifjú traktorista emlékére; ezzel a halál is megjelent, és anyám gondjai között Gergely öcsém esküvõje. A dombon, az állami gazdaság udvarán, felbõgött a generátor. Asztmásan pöfögött a malom, s a falu kikiáltója új rendeletekkel gyarapított bennünket. Egy román asszony -- a traktoristának valamely hozzátartozója -- sírva botorkált átal a réten. Anyám fölegyenesedett, hosszan és együttérzéssel nézett utána. Az úton három cigány muzsikált, két legény -- a hangot háromfelé tekerve -- keservesen énekelt. A cigányok, fejüket a hegedûre hajtva, fél szemmel az eget kémlelték, mintha éppen annak a méhrajnak muzsikáltak volna, amelyet apám elszalasztott a kaptárból. Nézelõdtem minden irányba. A könnyû álom reményében ott kellett kezdenem az osztozkodást az otthoni gondban, hogy magam is futásnak eredtem a szálló méhraj után.

----

EPILÓGUS

Az esztendõvel együtt könyvemnek is a végére értem. Anyám könnyû álmot ígért hozzá. Nem tudom: kinyújthatom--a kezem a felkínált pohár után. Az a különös érzés szorongat most, hogya hullámok másfelé sodortak, mint amen. re evezõimet irányítottam: ezt várták--a vajon az otthoniak? A gondjukban akartam velük osztozni, de minden jel szerint csak a magamét sikerült velük megosztanom.
Megszaporítottam a terhet a vállukon.
Kétféle módon is: lehetséges, hogyamiben a kényszerû feledés útjára léptek, egy pillanatra visszafogtam õket, s a régi sebeikrõl a kötést leszaggatva, a magaméit bónyáltam be, ami elsõ pillantásra semmiképpen sem méltányos eljárás. Valamiként az is lehetséges, hogy amikor velük együtt énekeltem, csalóka örömöt loptam közéjük. Ha igaz a sejtelmem, miszerint a kölcsönös felvidítás végett énekeltünk, akkor bizonyos, hogy az õ vidámságuk forrása tisztogatásra szorul.
Szorongó érzésemet csak elmélyíti az a tapasztalatom, hogy bár az írás és az ,igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakom tévelyegnek. A kimondott szó s az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyon az író babért nem szerezhet.
Nincs hozzá hatalma.
Ezért én most inkább annak örülhetek, aminek az óesz tendõ utolsó napján anyám is: hogy magától gyúlt meg a tûz a fûtõbem. Az este szemünk láttára roskadt hamu alá, s most, hogy odakint majdnem tavaszias szélben táncol a hó, s most váratlanul sírni kezdett. De mindjárt utána eldúdodolt egy egész kis dallamot. Elõször azt gondoltam, hogy a macska tanult meg valahal az éjjel énekelni. Ki tudhatja, mi esik meg egy macskával, miután esténkint -- teljességgel igazságtalanul, mivel nincs megegyezés rá -- kidobják a házból.
Anyám is elsõnek a fûtõ alá vetett ámuló pillantást.
Majd felkapta hirtelen a füles tûzkarikát, olyan arcot öltött, mint aki menten kitér a református hitébõl, csak keresztet vethessen.
-- Égi jel! -- mondta kacagva.
S éppen most, amikor esztendõfordulón mindenki jóra mutató jeleket keres. Éjfélkor kútba, gyûrûbe néznek, az égre néznek, a világ négy sarkára vetik a szemüket. Mikor éjfélire megszólalnak a harangok, s Gergely, az egyetlen vadász, elsüti a puskáját, hogya jelenlétét igazolja, csoportokba verõdnek, felgallyaznak a találgatások csupasz ágaira. Mint az idõváltozás elõszelében borzongó madarak. Mi lesz holnap? A jövõ esztendõben és az utána következõkben. A várakozás érzései pedig kézszorításba, vdám hátveregetésbe szökkennek majd; az egyetlen kívánságba, hogy adassék meg jövõ ilyenkor is elmondanunk a történteket. Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni.
Igaz, hogy ebbe a kívánságba a puszta lét van csak belegöngyölve. De ez a legtöbb, amivel túlélhetjük a legkevesebbet is.

Benne van minden lehetõség; csak innen legyünk a kerítésen, amely nagyapámat elválasztja tõlünk. "Aztán majd nekigyûrkölõzünk!"
A fiatalok, egy kancsó meleg bor köré gyülekezve, õsi játékkal leskelõdnek az új esztendõbe; a sûrûfésû szép fogú szeretõt, a gyapjúköteg juhcsordát, a rézpénz nagyobb osztalékot ígér.
Látomásos nap hát ez a mai.
-- Bárcsak velünk maradhatnál, hogy pánkót süssünk -- mondja anyám.
Mintha elõre látta volna, hogy a következõ percben bekopog a néptanács nyargonc-embere a fõvárosba szólító telefonüzenettel.
-- Én ezt már elõre sejtettem! -- néz rám anyám mélységes szemrehányással.
Megíndultságát rejtve, hirtelen elfordul tõlem, s a hamvából kelt fõnix--madarat kezdi növeszteni a leheletével. Száraz gallyat vet oda neki, még beszél is hozzá, hogyhalassza az elmenetelemet. ennyit szól:
-- Szegény tûz, szegény tûz! Egész éjjel kínlódtál a sûrû hamu alatt. Meg is fulladhattál volna. A kéményhuzat is kivihetett volna. Nesze még egy kis ág! Ettõl nagyra nõsz. Ha nem jön ez a reggeli szél, most már hideg lennél. Még jó, hogyezen kacagni lehet. Arany János--í. '.
Én azt kérdem, éjfélkor elmegy--a aranyos vízért, anyám azt válaszolja, hogyelered a könnye. Jön apám is egy demizson borral, úgy hozza, mint egy cigányprímást, s kérdi:
-- Te Berta, hát teveled mi van?
-- Az van, hogy megint elmegy.
-- Ki megy el?
--Tudod: aki mindíg elmegy! -- mutat reám.
-- Ó, hogy az isten áldjameg, te fiam! -- csapja le apám a sapkáját, s a korsót is úgy ülteti le a fenekére, hogy nyekken belé. -- Ez a szilveszter is éppen most jön, amikor te elmész. Nem igazság!
Pedig maradni szerettem volna.

Olyannyira visszaszoktam a parányi világba, mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, nehány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol kétarasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte. S a mozgás benne néhány szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalakig, amelyek, miközben azt mímelik, hogy nincsenek, az akadálytalanság látszatával csábítanak örökös újrakezdésre. Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztõl, amely rabsága, de szabadsága és egyben: az élete.
-- Mit hozzak Bukarestbõl? -- kérdem apámat, hogy induljak valamiképpen.
-- Semmit, fiam. Levegõt.
-- Frisset! -- igazodik anyám is a kívánsághoz. Mintha partra jutott volna az iménti szomorúságából; amolyan törött--szárnyú nevetéssel integet utánam. Apám csak ennyit szól:
-- Aztán gyere még . . .