Ezt elviszem

engem itt ez a jól berendezett
dús és arányos óra érdekelt
az amikor az este obligált
kellékeiből szépen összeállt:
előbb szűnik az ember csapta nesz
aztán a madárhang is ritka lesz,
s míg az ég benne megnézi magát
a víz felszíne kék üvegre vált
elsimul rajta mint a könnyű lakk
felhőkről visszahullt nyugati nap
fátyolbodor füst - ami szerte volt
a szél mindent egy helyre összehord
s mikor e kelme összes rétegét
egymásra hajtja: megjön a sötét
és föltámadnak más újabb zajok
lármáznak harsány éji állatok
a híg sötétben szellő szöszmötöl
párás légáram simogat: gyötör
a szabadság nedves üde szaga
lehetne az utolsó éjszaka
kiült a vízre táncos lámpasor
mint csillagképek a felhők alól
s a formusor mint egy hónapja volt
a ngy vajákos jön a telihold
ma még teljében: fénye szétszalad
a kerti fűben nyír és nyár alatt
ma még teljében holnap fogyni kezd
én meg pakolni kezdek így megy ez
újabb halál egy újabb kezdetig
nyír és nyár állnak lombjuk rezgetik

Egy szenvedély margójára

A tengerparton járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

A MISSA PRO PAUPERIBUS HALLGATÁSA KÖZBEN
Útinaplómból

Alkonyatkor a Stefans-Domban üldögéltem, a pompás kődrapériák alatt, bámész tengerentúli turisták, itt a előkelő idegenek között. Az orgona zsongott a magasban, szintén előkelőn, étheri finoman. Ebben a tökéletesen működő előlegezett örökkévalóságban gondolataim lázadón és tüntetőn halálom-utánra vonatkoztak. De talán nem is csak az én halálom utánra…

…Halálom után
a koponyám
gurítsátok ide messziről,
a világ túlsó végiről,
hadd visszhangozzék benne ez a
mennyei muzsika,
s az imádság szava
a betegekért s a szegényekért,
s mitől most szinte szétveti a gond:
szegény magyarokért,
kiknek sosem volt ily szép templomuk,
s ha lett volna, sem állna ma –

Nekik köszönheted, finom világ,
ezt a muzsikáló csodát,
nekik, akik rongyos zászlók alatt
csontjaikból raktak védőfalat,
vérük sarából vályog-sáncokat.

Tudd meg, te Szerecsen Király,
ki állsz anyám szentelt gyertyáinál,
lángjuk nem csak érette ég,
de minden halottaimért,
Balassiért és Zrínyiért,
Bethlen Miklósért és Petőfiért,
s a földért, mely nevelte őket,
s kínált végtére magán- vagy tömegsírt,
és hányszor megdúlt temetőket!…

ROBINSON

Robinson áll a tenger partján.
Háta mögött a zord sziget,
zúgó erdő, kúszó liánok -
és nézi,nézi a vizet.

Szemén rezeg a Magány könnye,
de arca sötét és konok:
hiszen csak tegnap rémítették
a fölfedezett lábnyomok.

Önnönlelkének papagája,
lenyűgözött bús szelleme
"Szegény Robinson"-t rikácsol rá,
s minden iszonyattal tele.

Rémekkel ijesztik az éjek,
a sziget lábujhegyre áll,
feléje hajlik, fojtogatja:
Ezerszer jobb tán a halál!

És,áll csak áll a tenger partján,
játa mögött a zord sziget,
kúszó liánok, sötét erdő,-
és kémleli a nagy vizet.

A kék habok közt felmorajlik
valami zsongó halk remény,
s a Magány foglya térdre hull
a tenger sivár fövenyén.

PAPÍRKORONA

És ha mindenütt tilos az álom:
álmodni gyerünk haza,
haza, a papírpalotából,
főnökeink leheletéből,
éhes szemük elől: haza,
álmodni gyerünk haza,
a prériken át, a disznószinű bogáncs
kövér kondáit átugrálva
álmodni gyerünk haza,
a verebes kalicka halottját eltemetni,
álmodni gyerünk haza,
koporsó-dobozát beragasztani szépen
arannyal, pirossal, zölddel -
álmodni gyerünk haza,
zsolozsmázni gyászéneket:
Jaj, hogy a te kis lábaid
tenyeremben többé nem karmolásznak -
de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből -
jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?

Macskánk a leggazdagabb,
háza van neki, övé a nyulház, ott a szobája,
létrás a feljárója, piros pokróc az ágya,
fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér.
Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom,
menj a nádasba, Muszmüller di Micilla,
ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak,
kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak,
csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat,
de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát -
menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők
trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal,
fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét,
lófejü sáskát, vidrával mérkőzz,
lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és
este, lehet, találkozol velem is:
odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal,
mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat,
keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen.
Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába
úgy indulok álmosan, ó doktori főnök,
ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét
úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem,
vicceiken a csattanónál nem röhögök,
iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok,
de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány,
ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok
boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék,
diadal, diadala a neveknek, a rögzített,
azonos kínba varázsolt személyiségek diadala -
felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl,
de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve.
Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad
göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve
belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről,
ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról,
Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő,
toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak,
csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából,
lógva a villamoson csak én képzelem
magamat a sárkány utasának,
fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom,
nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők,
ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel
ugráltatok és örültetek akár a szöcskék,
verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek
spulnira a főnök bajuszát nem tekeri,
kartonból az égő angyalt meg nem alkotja,
nem gyújtjátok föl a tömegmagányt -

Eltemetett madaram,
a fekete földben röpülsz te örökké,
szárnyaid a salétrom-erdőkben kivirágoznak.
Világtalan bolygókat: fölfedezed a
mesebeli aranyrögöket.

Madaram, az elsüllyedt városba beröppensz,
ahol a Szürke Szörnyeteg várában fogoly vagyok.
Szabadíts meg madaram, varázsollak irdatlan griffnek,
szállunk a világi birodalmak alatt,
lesüllyedt temetőkön át, ahol ökölnagy
rubintok világolnak a lókoponyákból,
és felriadnak a vitézekkel-betemetett lócsordák,
a nyergek, a szíjak tajtéktól foszforeszkálnak, a sörények
felborzadnak elevenen, őrjöngve dobognak a paták,
menekülünk a Világ Kútjában, föl, föl, a mohák, a kövek,
dülledtszemü béka-királyok között, merev függőlegesben
röpülünk az ég felé, táplálkozva egymás húsából,
a földi világ iránt száguldunk fölfelé szüntelenül,
mert élni csak fönt lehet, teljes erővel élni,
szögelni nyitott kalickát, hogy legyél rab is meg szabad is,
ácsolni picike vizimalmot a Büdösárok zuhatagára,
pácolni a nyersen ragyogó bútorokat,
alkotni, játékból vagy pénzért, de teremteni
mint az öregisten, ugye apám, anyám,
illatáról is megismerni: melyik a diófa, a nyírfa,
csinálni kisteknőt a babáknak, locsikázni-valót -
nem tudjátok ti, micsoda kín ez a kenyér a kezemben,
e papír-világ számoszlopai, üzleti levelei,
e szócséplés az anyagról, a számozott emberek sorrendjéről,
a traktoreke-méretek papiros-jelképeiről,
amíg más boldog halandók a valódi indítókart lenyomják
s izzadva, kitajtékosodva káromkodni szabad nekik
mint nekünk odahaza, s az anyaghoz kötve: kénytelen teremtenek -
hát álmodjunk, ha a teremtés joga nem is a mienk,
zárt világomat, az álmot közprédára nem adom.
Ó, a görcsfejü kiscicák az égerfában,
ó a csomóskezü varázslók, dió-furnéron a faördög,
barna denevérszárnyát kitárja, feje hegedű,
hullámozva röpül Magyarország hegy-és-vízrajzi térképe fölött,
a barna hegyvonulatokon át, a folyóvölgyek mélységein át,
száraz lábfejei fa-üstököst vonszolnak karmosan,
kívül-hordozott köldöke kitüntetés -
mindez enyém? s a rángatózó Rotschild-rózsák a tüdőbetegek arcán,
a kalauznő sugár-ráncos árvácska-mosolya
higyjem-e hogy az enyém? s ha igen:
ki mérheti föl, ki tud az én vagyonomról?
Ismertek-e engem, és fölismertek-e engem
a rakott szoknyában, a magasszárú fekete cipőben?
Tanárnő kérem, üdvözlöm, most kissé topis vagyok,
de maga tudja: előttem semmi se lehetetlen,
tudja, hogy a Bánk bánt lilára-dühödve nekem magyarázta,
tudja, hogy a szindarabokat az iskolában
én írtam, rendeztem és játszottam annakidején,
most szokatlan dolgokról írok, belerokkan a szívem,
lélekzetem elfullad, ó ez nem az egykori játék,
maga érti, hogy ez a kopott blúz rajtam
úgyszólván átmeneti - mert feltörök én, s a porondon
róka-boában dalolom majd förmedvényeimet,
s virágot, virágot a művésznőnek - nekem, aki hajdan
a tanfelügyelőnek a köszöntőt elduruzsoltam
s átadtam a közpénzen vásárolt jegelt rózsát -
maga nyugdíjba vonul, s én addig is propagálom magát,
köszönöm hogy engedte álmodni a szegény gyereket,
köszönöm hogy nem nevetett ki - érdemem mind a magáé,
magában az illúzió örök, bár fejecskéje megőszül,
de én, csatangolva e romos világban, máris szkeptikus vagyok -

masírozok be a városba, mint aki hódítani vonul,
leállt a villamos, az autóstop még ismeretlen,
ferde oszlopok orrukon a leszakadt vezetékkel
óriás cincérek, csápolnak a nyári fúvásban,
bérpaloták helyén kráterek, pokolszájak ahol meghízik a zuzmó,
eső után, csurognak a téglahalmazba-beszorult rongyok:
fölfeslett kosztümkabátok, kifordult válltömésük
akár a denevér barna-bolyhosan lecsüng
s döbbenetes virágként a sárgacsillag világol -
szégyen, szégyen és nyomorúság. Ragyog a Rákóczi-út,
dunai vége széles szalagként fölível a mennybe,
ahol a leszakadt híd páros gyertyája áll,
s ez égi úton a feketezakós seftelők, az esett lét sátánai
kövéren susognak, csencselnek az arannyal,
arany foguk nagyra nő akár a vadkanagyar,
megeszi a vég vásznakat, kelméket, a porcelántálakat megropogtatja,
harapja a zsírtömböt, megzabálja a szerelmet, a hazát,
de én szórakozni akarok, a magam pénzén és magamért,
gyerünk a moziba, most megy a nagyfilm: AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK
óriás nemiszervek a vásznon, dagadtan, sebzetten és betegen,
mert beteg a föld, a haza, és szerelmünk is: beteg,
beteg az álmunk: egy vekni kenyérért is eladó -
én megeszem ma a fizetésem, ha holnap koplalok is,
az elegáns cukrászdába belépek királyian,
rendelek zöld marcipán-gömböt, illatos moha-labdát,
hamvas cukormázát lehántom, osztom a borravalót,
ez az élet az enyém, nem rúghatnak ki a gyönyörből,
itt velem eszik régen-megboldogult nagyapám,
hosszú bajusza a fülére csavarva,
kék szemében a betlehemi csillag,
sugarával kisöpri a termet, s a tímárműhely beúszik,
bevitorláznak az elefántfül-nagy bőrök,
csizma-felsőrészek: fekete oroszlánfókák
kaffognak a hölgyek lábainál a márványasztalok között,
és mind: a süteményevők, az arany-lovagok
s a mosogatók is résztvettek a májusi felvonuláson,
felvonultam én is május elsején virággal, lobogóval,
de ha egyedül vagyok: eladó barom vagyok!
A mélyből: a konyha-műhelyből, ahol az ajtó mögé
elbújtál mert piros ruhát hoztál nekem
s próbára tettél, hogy kit szeretek jobban: a nagypapát vagy a ruhát,
de én csak téged kerestelek, s kutatlak ma is,
bőrkötényes bajnokát a szigetvári köztársaságnak,
s áhítom energiádat, áhítom a szelíd-szeműek uralmát,
áhítom megérteni: mi van - - nagypapa, gyere velem,
a mélyből a királyi várba - ott majd kitűnik, ki vagyok -

déli hőségben kapaszkodok föl a várba,
lakóhelyére a disszidált kormányzónak, izzanak a romok fehéren,
izzik a ledöntött kőló és kőlovasa,
a plisszírozott szárnyú kőangyal
hanyattesett döglött lepke, az enyészet hangyáit várja,
tátott csőrrel a kőturul liheg a negyvenöt celziusz-fokos napon,
a világos délben, szárnyait a kiégett fűvirágokra ereszti,
kőbegye láthatóan piheg, zihál a nemzeti büszkeség kőmadara
a kőmeredély szélén, a kábító-illatú bodzavirág
fejfájdító tenyerére majdnem leszédül,
s a lerontott paloták, álmai az oktalan nagyratörésnek,
roskadozva vegetálnak, meglazul egy-egy tégla,
huppan az ájult csöndben,
szél kavar és gyilkol tüzes mészporlidérc-hadakat,
egy szőke ember közeleg a lerombolt uccán,
ajánlkozik: ő a várat majd bemutatja,
kilóméterekre lélek se jár csak ő - leteperhetne
de az én homlokomat megbélyegezte az álom - gyerünk hát,
s baktatunk a fehér pokolban, a mészsivatag
füstölgő kordilleráin át, a drótakadályos
kősikátorokban, ahol az árnyékban a lámpavirág sugárzik,
megnyílt a Várszínház, nézőterén bürök és gyufavirág bámulja az utolsó műsort,
huppognak a spiccelő balettcipők,
poralakok porkoponyái, porkígyó-karok és derekak
viaskodva a végzettel és egymással is:
múlékony gomolygó tömbben megalkotják a halált,
toronnyá az izzó márványfelhő föláll: Jászai Mari tragikus alakja
zihálja a Szózatot, itt kell, ó itt fogunk élni,
hercegek, bárók, válogatott lakájok, vége az előadásnak,
sétapálcát pörgetve a dámáknak adjatok utat,
uszályát fölfogva a kormányzóné, tollbóbitásan bókolva a dámasereg
hódolóival a palotába bevonul poros cipővel,
most kezdődik a francia-négyes, négyesével puhán fölsorakoznak,
s lejtenek lágyan, fordulnak pörgő-keményen,
de a kezükben szurony világít,
s a fordulónál messze kiszúrnak a város fölé,
Pestszentlőrincre, ahol az apám homlokára szuronyheggyel
fakasztanak gyöngyöt verítékből és vérből - elég volt.
Föltépve a parkett, az ételhozó felvonó örökre megállt.
Nincs ami táplálja a fényűzést, kirabolva az ország.
Megköszönöm az útmutatást, már évek óta éhes vagyok.
Sör és pogácsa előttem a kiskocsmában,
a kékfehér-kockás abrosz tengert és habot idéz.
Én még meglátom a tengert, tajtékjából merítek koronát a fejemre -
Úgy lesz, úgy, bólogat a Bak-sör alátétjén a papírkecske,
úgy lesz, úgy, bólogat a szakállas isten, és szememet
jótékony tüzével elvakítja - ne lássak,
ne lásson a gyerek a tilalmas közelbe, ne lásson,
övé csak a Végtelen, de az az övé.

Eladnám minden versemet,
hogy végre valami jót egyek,
ne csak héjában kenyeret.

Eladnám, lássam mennyit ér?
Kapok e pénzt a rímekér'?
Csillog e nékem is talér?

Eladnám még a lelkemet.
Lelketlenül tán lehetek
valami hét fej szörnyeteg

mert így vagyok a semmi se,
men fog rajtam se szent mise
se fojtogatók kanál vize..

LIDIA

Nem úgy állt ott, mint aki csak kiváncsi,
hogy mik történnek s érkezik-e válasz,
amit a Látó szóval egybeszálaz
s homályból mag lesz szikrázón csirázni,

mért érdekelné: a víz bíborát ki
öblíti át hogy a fenékig láthatsz,
de szól a nő érdes a hangja: száraz
pusztai szél: a folyón cikkanásnyi –

S házába tértek, a szombat háza volt
tetője izzott halkan énekeltek
a dél majd tejes kalászból kipergett