Akarom: hogy fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek tégla,
Lépcső, amin felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás
Ám a kalász, nem az ő érdeme.
Legyek szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek kendő, mely könnyeket töröl,
Legyek csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Nóta: Legyen jó idő

Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,
Elémenetedre nincs egy utad is ép.

Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bév zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Neved ékessége utálatságossá.

Föld reménségére felnevelt úrfiak
Szemétre vettetnek úgy, mint köz tyúkfiak,
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.

Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,
Sereged szép száma fogy, romol s szállton száll,
Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál,
Bév étkeid helyett rakódik apró tál.

Ki szánhat? bánd magad nyomorúságidot,
Mert nézi s nem érzi az csak romlásodot,
Aki építhetné te szép országodot,
Könnyen múlatja el csak zálaglásidot.

Sem pénz, jószág mostan, s méltó árú posztó
Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,
Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,
Az nagy orv mert kicsint szörnyebb felakasztó.

Erdő...

Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.

De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.

... A szálfák között, hej, be törpe
egy ember-parány, mint magam,
félőn, lapulva, hej, be törpe,
s homloka mögött hangtalan
reszketnek a gondolatok.

Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és jaj, ha őt is földre vetné!
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és vajjon nem törnek-e ketté
a meg-nem-hajtott derekak?

MAGYARSÁG

Van-e fájóbb, árvább, magányosabb gyász,
Mint a te gyászod, én vérem magyar?
És van-e szentebb, igazabb igazság,
Mint, hogy e bús nép még élni akar?

Nagy Ázsiából az idők viharja
Ide sodorta ezt a nemzetet,
S azóta áll a hunnok örök harca,
Azóta zúg a szörnyű fergeteg.

Mint a nemes vad villámverte erdőn
Bolyongtál itt, magyarság, vérezőn,
Hol szilaj búsan, hol dacos kesergőn,
Hősök porán, kalászos temetőn.

PURGATÓRIUM

HAZUG DEMOKRÁCIÁHOZ

Sarokkő lehettél volna,
nem tört lépcső, nem omladék,
s nem öntené csorbáidba
esőjét most az őszi hét.

Tört lépcső vagy, elvetett kő,
rajtad vonulnak a holtak
át a rémület idején,
s te a holtat is raboltad.

Szétromlott kő, omladék vagy,
romot és penészt virágzol.
Aszott május a mestered,
feldíszít: pirosra mázol.

Olcsó díszbe öltözöl,
rossz a ruha, rossz a festék,
s kilátszanak alóluk a
kifosztott ünnepi esték.

Szegletkő lehettél volna,
korhadt fa vagy s megjelöltek,
s kivágnak, hogy ne tedd többé
boldogtalanná a magyar népet.

***

SÓHAJTÁSA PORBASÚJTOTTAKNAK

Mezőink, boglyáink
elégtek a vészben,
s házunknak fedele
játék csak a szélben.

Görbe hátunk kínja,
vállunknak ereje;
rájuk nehezedik
sarcolóink keze.

Sohase lesznek ők
fiai a napnak,
kis kutyák csak, akik
csontokért ugatnak.

S mi a nap fiai
lenn, a sárban élünk,
s negyvenfokos lázzal
életről beszélünk.

Lelkünk szép pusztája,
hazugoknak gyarmat,
s megöli bimbóit
a fekete harmat.

S ahányszor felnyitjuk
könyörgésre szánkat,
megkötözik bizony
estéli imánkat.

HAZUG DEMOKRÁCIÁHOZ

Sarokkő lehettél volna,
nem tört lépcső, nem omladék,
s nem öntené csorbáidba
esőjét most az őszi hét.

Tört lépcső vagy, elvetett kő,
rajtad vonulnak a holtak
át a rémület idején,
s te a holtat is raboltad.

Szétromlott kő, omladék vagy,
romot és penészt virágzol.
Aszott május a mestered,
feldíszít: pirosra mázol.

Olcsó díszbe öltözöl,
rossz a ruha, rossz a festék,
s kilátszanak alóluk a
kifosztott ünnepi esték.

Szegletkő lehettél volna,
korhadt fa vagy s megjelöltek,
s kivágnak, hogy ne tedd többé
boldogtalanná a magyar népet.

***

SÓHAJTÁSA PORBASÚJTOTTAKNAK

Mezőink, boglyáink
elégtek a vészben,
s házunknak fedele
játék csak a szélben.

Görbe hátunk kínja,
vállunknak ereje;
rájuk nehezedik
sarcolóink keze.

Sohase lesznek ők
fiai a napnak,
kis kutyák csak, akik
csontokért ugatnak.

S mi a nap fiai
lenn, a sárban élünk,
s negyvenfokos lázzal
életről beszélünk.

Lelkünk szép pusztája,
hazugoknak gyarmat,
s megöli bimbóit
a fekete harmat.

S ahányszor felnyitjuk
könyörgésre szánkat,
megkötözik bizony
estéli imánkat.

HATALOM

Csupán a tébolyult üvölt
s a süketnéma hallgat.
E hajnalon belep a csend
ám füle nőtt a falnak.-

Az elnémító hatalom
torkán akad még a tömeg!
A faluszélig hallhatóan
húznak már egy harangkötelet...

TENGER ÉS IDŐ

Búzavirágos föld,
Pincerét vidéke,
virít-e, virít még,
virágaid kékje?

Kunnyóm ott állott egy
régi árokparton
- ma is látom, ha a
fejem mélyre hajtom.

Vacsorázni jöttek
vén tengericsőszök,
virágos tájból a
csendes béke-hősök.

Kojtolt a ganétűz.
S mikor hányan voltak,
mint a meghajolt fák,
mind összehajoltak.

Bíbelődtek hosszan
a tarisznya-szájjal,
s kínálgatták egymást
avas szalonnával.

Leültem közéjük,
én is hallgatózni,
beszédjük habjain
halkan ringatózni.

Azóta tudom, hogy
égi s földi vétség
meg nem rendülni, ha
kiált a szegénység.

Tőlük tudom azt is:
a világ ezüstje
nem ér annyit, mint egy
boldog pipa füstje.

Ringatóztam, mondom,
csendes beszédjeken,
s: óh, világ! azóta
tenger lett életem.

S életemben tenger
lett az emlékezet.
...Idő, vesd szívemre
két nagy kéklő kezed...

A rejtett igazi
Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen –
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?

AZ ELTÉVEDT LOVAS

Vak ügetését hallani
Eltévedt hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt- amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hírtelen téli mesék
Rémei kielevednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb- kerítéses síkon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hírtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Múlt századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincs a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Múltat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve.

Vak ügetését hallani
hajdani eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

ÜZENET ÚJ-HULIGÁNIÁBÓL

Itt minden egy hetes a forradalmak
és a szerelmek is eldobható
papírzsebkendő ez az ország
belefujják szerencsésebb hatalmak
a finnyás Európa minden mocskát
s lucsok az is mi még eladható

egy hétre szól minden s garancia
sincs hernyótalp tiporja el
vagy hernyó rágja meg s belepetézik
és bábjaiból a pillangó kikel
s kitárva tarka szárnyát szállnia
ideje is jut legalább egy hétig

egy hét a hitre ám hívőt ki látott
áldjon vagy verjen itt a sors keze
mint valutázó szerbé vagy cigányé
valódiak közt pénzformára vágott
ujságpapírral van az is tele
s csak azt nem vágja át ki jól figyel
országnak ország még hazának árnyék
itt rég nem halni itt túlélni kell

Mikes Margit

KI VAGYOK ÉN?

. . . Úgy mint ahogy a törzs adja a virágzó galynak a föld borát s az éltető erőt - adom én is ezt a cenzor által megcsonkított verskötetet Zoltán fiamnak itt a Vár tövében, ahol mégis fénylik a nap és kopog a kőfaragók kalapácsa, mert bármilyen földi elrendelés szerint fut is a népek sorsa, az élet diadalmas és legyőzhetetlen marad.
Buda, 1951 Április hava

Gül-Baba, te vén török szent,
láttál te itt, e dombon fent
annyi zsidót és németet,
mint most én, ki messzehagytam
juhot, kunnyót és réteket!
Idézlek, jó agg, valljál nekem,
hisz itt borultál le e hegyen

imádkozni... és este árván,
ha máson nem: pillangószárnyán
üzentél keletre: fogy a hold.
Üzenhettél: neked arra
birodalmad és eged volt.
De nekem - ha innen is jöttem -
csak sár és kín maradt mögöttem.

Egy táj, hol réti bogár táncol,
kastély, hol úri nép viháncol
s emlék... egy emlék a mezőről:
anyám a rőttkontyú kicsi asszony
batyujával a határkőről
feláll... és meggörnyed előre
- Jaj, nehéz a batyü és vékony a lőre!

Igy van, Gül-Baba: ez maradt
mögöttem... meg egy nagy darab
ég... Az ég alatt szúnyog dalol,
meg fejfák vannak, meg szép halottak
s belep mindent az ősi por...
Belep mindent... nő a borulat
s minden nagy szándék belefúlad.

Hát igen, Gül-Baba:nincs nyarunk...
Csak lázas utasok vagyunk
néhányan... mert ki elébb érkezett,
hogy szóljon értünk: hamisan tette
s vére vér ellen vétkezett.
S most kijátszottan havon állunk,
mert nincs rózsánk és Szolimánunk.

Ha tudnék én a virágok nyelvén
beszélni: a számat, a szám felemelném,
ha kicsi is vagyok néha.
Hogy jöjjön utánam százezer vak
s énekeljen millió néma
...Gül-Baba, te,nem volna mentség:
tudnám ám, ki az ellenség!

De csak csend van...E délután
a régi hegyen űlök sután
és leng a szél és leng a rongyom
- fél-élet és fél-halál közt
pár szem lencse lett a gondom.
A sorsom, lám, ezért libeg
.. és nincsen, nem lesz rózsaliget.

VÁNDOR VIGYÁZZ

Alkonyat űl fenn a dombon.
Szúnyogok szárnyán sír a táj.
A vándor megyen - hadd bolyongjon
arra, merre lepke száll.
Én állok és úgy nézem őt
s fúvom előle az időt.

Eraggy testvér!... Komédia
máshol is van... Menj csak! Lehetsz
kis nemzet, vagy nagy nép fia:
messze nagyon úgy sem ereszt
a sorompó...Poroszló vár,úgy se méssz el,
bár nagyobb vagy ezer szívveréssel...

Alkonyat űl fenn a dombon.
Sír a szúnyog, úgy menekül,
míg tanyát ver egy drága dombon
s mint a zsarnok, vérért hevül...
- Vigyázz, vándor,még meglehet,
hogy zsarnok issza a véredet.

VAGYONT GYÜJTŐ ASSZONYOK

Először csak volt a mennybolt,
aztán lett a fél vagy egy hold,
amit a zsellér-sors hozott.
Szántogatták,sgyalogmunkát
dúdoltak rá az asszonyok.
Nem a cifra szoknyát rázták:
szépítgették a barázdát.

Nemzedékről nemzedékre
jártak gyűjteni a rétre,
elkezdte már a nagyanya.
S szigorú rendben követte
a lánya és az unoka.
S ahogy dolgozott a ház-nép,
úgy szűkült, úgy bővült a rét.

Dolgoztak. Este meséltek,
- nagy faggyús kanócok égtek! -
fonták a szöszt szakadatlan.
Pergett a lét, s a lét ellen,
szépek voltak szép panaszban.
Szőttek, számolták a nyüstöt,
s párna alatt az ezüstöt.

S a remény be-bevilágolt:
tanya,kút... Kemény világ volt!
S aki már állott megvetett
lábbal küszöbén; az nevelt
fiat, ha nem is nemzetet,
de... a nemzet ott kezdődik,
s elmúlik, ha ott legyőzik.

HALOTTAK NAPJÁN

Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.

Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimeziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.

Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!

Gyujtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.

1930

Egyenlők voltak Ők, a jóban, rosszban,
Mint jó a rosszban, rossz a jóban,
Egy dolog két oldala megkétszerezve,
Mint két elemből álló két elegy.

Egybeöltve egy dolog két oldala:
Egy meg egy (megkétszerezett egyszer egy)

A Jó nem volt, oly végletes,
Mint jó fonákja,
Mert a bűn se rosszabb, mint a Jó halála,
Ezért csak egy maradhatott.

Igen, csak egy maradt meg ott.
Az élet, lám értelmesebb, a Jó-halál se célja.
Az élet él az életért,
Hagyja folyni végzetét,
Nem pusztítja el magát,
(Bár fejlődik és válogat)
Azért a túlságos dolgokat
Sem kéri számon – sem a holtakat –
De míg az inga jár,
Fizetni kell, majd mindenért.

 

KÁIN ÉS ÁBEL
MODERN VÁLTOZAT

Egyenlők voltak Ők – a legnagyobbak,
Mint Jó a rosszban, Rossz a jóban,
Egy dolog két oldala, úgy egybeoldva,
Hogy kétszerezze önmagát a két egyed.

A Jó, nem volt oly végletes,
Mint rossz-testvére, jó-fonákja,
Mert a bűn se rosszabb, mint a Jó halála,
Ezért csak egy maradhatott.

1.
A tűz házában, világok gyúlnak,
a bánat napján nem beszél az ember,
halhatatlan, elveszített lelkeinkkel.

Szüntelen őrölnek a malomkövek,
porszemet, időt, megcsúfolt életet,
minden, ami nem lázad, ősz lesz és öreg.

Hallgatok, amíg megértem,
mi végre mindez itt a földön,
mert a tűz-házában megéghet az ember -

Nincs menekülés, törik szakad –
tanú nem maradhat – lesújt a fegyver,
és a bánat napján meghalhat az ember.

2.
Felépült a halálos hekatomba,
Már minden puska csőre töltve,
Rajtunk a kerge-láz félelem nyakörve.

Már minden hazugság bomba kioldva,
Holokauszt lángokon - nyelvet öltve,
Izzik a gyűlölet gyújtó-zsinórja.