Herczeg Andrea születésnapjára

Harminchét év múlt
Mennyi mindenre elég
Őriz s visszanéz

Adsz s adnak neked
Ma elképzelheted a
Végtelenséget

Előtted évek
Az élet beleférhet
Mégis oly’ kevés

Krumplievő gyerekek

Nézte, nézte Trézéguet
Hogy a háló rezeg-e.
Csodálkozott Trézéguet,
Mert biz' az nem rezege.

Kóka

Népünk fiai napjainkban három pártra hulltak.
"Istentelenek", "égbetörők" s "felvilágosultak".
A felvilágosult:
Kutatja, milyen volt a múlt.
Az égbetörő:
Keresi mi lesz a jövő.
És az istentelen?-
Csak egyet néz: mi a jelen?

Tűnő szekerek

Csillogva úszkál, leng a por.
Mozdulatlan az ércszobor.

Előtte lomhán nyekereg
hosszú, nehéz raj: szekerek.

Sok szürke ló döcögve húzza,
gyümölcs van bennük, sárga búza.

Némelyikben eseng az arany
s jönnek és mennek úntalan.

Kincsükből semmit ki nem tesznek,
mint évek sora tünedeznek.

Szines porba foszlik a hátuk
s a szobor nem futhat utánuk.

Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bõrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülõként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.

MESE UNOKÁIMNAK

tudjátok az még az én időmben történt
(amikor az emberek még általában
jobboldaliak meg baloldaliak
meg főkönyvelők meg fradisták voltak)
szóval az még az én időmben történt
hogy egy férfi mindhiába szeretett egy asszonyt
s hogy egy asszony mindhiába szeretett egy férfit

ezt követte az én időmben
hogy az úristen meg egyéb hatalmak
megteremtették a világot
az ember pedig az úristent
meg egyéb hatalmakat

és az is az én időmben történt
hogy egy zsidó ácslegény
felfedezte a kereszténységet
s hogy néhány polgár
felfedezte az ácslegényeket

s még az is az én időmben történt
hogy amint látjátok sok mindent jól megfigyeltem
s engem is sok mindenki jól megfigyelt
(s talán még az történt az én időmben
hogy — ha jól emlékszem — esténként
gitárátiratban táncolgattunk
az Ószövetségre a Tőkére
és Rejtő Jenő összegyűjtött műveire)

dehát ez már igazán
nem gyermekfüleknek való mese kedveseim
aludjatok

(utószó)

A nóziját tiporja,
ha jár a nózibém ;
mögötte méla borja.
Nem írja még a Brehm.

Még a Meyer sem írja,
Brockhaus sem emliti.
Először lantom húrja
szerez hírt-fényt neki.

A nóziját tiporja,
(miként már emlitém),
mögötte méla borja,
ha jár a nózibém.

ÉLŐ-HALOTTI BESZÉD

Lássátok is, ne csak nézzétek ezt
az emberkülsejű egyetlenegyet,
akit a sors rossz gazdaként kivert
a szemétdombra, keresni a kincset
kutyaszimattal, s csak az e napit
találja meg, aztán majd valahogy lesz,
egyedüli példány? még valaki?
nem válaszol a tettenért tekintet,

legalább a remete-büszkeség
könnyítené dolgunkat vele szemben,
ne ez az élő-halotti beszéd
bizonygassa, hogy egyszeri, egyetlen
méltósága, hogy mégis valaki,
bár pária, kinek a klosár herceg,
s Kakuk Marci, mint bájos piaci
csirkefogó, kit nevetve szeretnek,

neve: -talan, -telen vagy nélküli,
a szeretet már rég lemállott róla,
inge avas rongyával kötözi
magát a léthez, arcátlan borosta
rozsdáll helyén, ahol leghidegebb
és fűthetetlen csarnok nulla pontja
az egész város, az a kint feledt
pad meg az aláhűlő szennycsatorna

minden kellékkel készen áll, a fény
kivilágítja, mégsem melegíti
lampionos csalóka tünemény,
szép máglyácskákat kéne rakni néki,
vadetetőt, szalmát és klozetot,
hogy ne gyalázza szemérmünk a résnyi
hasalji kék sápadtság, a mocsok,
mely tolakodó járását kiséri,

ne ingereljen lelkifurdalást
mindenfelé, miként ő is lehetnénk,
hiszen oly véletlen az elbukás,
mint ballépéstől az egyensúlyvesztés,
ahogy kérő kezét visszarántja,
leengedi ütésre álló öklét,
a rátelepült apátiában
nem érdekli semmi kínos különbség,

közönséges részvétre büntetett,
mindig más, mégis azonos alakban,
legkisebb közös többszöröse lett,
akiknek szegénysége oszthatatlan,
főtt káposztáját úgy szálazza ki
a bögréből, hogy késére csavarja,
s szájára böki, mintha néhai
sorstársa kísértete falatozna,

úgyis meghal, az is mindegy, mikor
indul fektéből havas távolába,
zsibbadva hűl, ám mégis benne gyúl,
a végtelenben, nagy fekete máglya,
melyből minden nélkülözött meleg
egyszerre ömlik rá, csupán gunyája
marad a földön rémséges hideg,
meg az a kés, a bögre, az a málha.

------------------------------------------------------

Robog az ócska villamos velem,
az ôszi Vérmezô mellett robog;
a Vérmezôn ma lovaspóló készül,
nemes játék, nagyúri, szép dolog;
elôkelô közönségére vár
a rögtönzött emelvény nyáriszéke. –
Volt már itt más emelvény, vérpad is;
De jobb kor ez és béke van ma, béke.

Robog az ócska jármû Pest felé;
ott állnak a bokavédôs lovak,
s ott álldogálnak, ütôvel kezükben,
pólódresszben a játékos urak;
sárga csizmában és fehér nadrágban,
cigarettázva állnak és beszélnek;
“Szép napunk lesz a mérkôzésre mégis”
s más ily lovagi eszméket cserélnek.

Hát szép a nap, szép tér a Vérmezô,
történelmi tér s a budai vár
történelmi háttér; játékhoz illôbb
teret az úrlovasság nem talál,
s lóímádó történelmi osztály
s a lézengô világfi ritterek;
igazi történelmi levegô,
lovagi tornák aranyfénye leng.

Lovagi tornák, hôsi rohamok,
Buda vívása, - látom Petneházit;
látom Nagy Sándor lovasait; látom
török és német császár katonáit;
csak ez a jármû ne zörögne úgy,
a mába vissza ne zökkentene;
világháború, forradalom, inség
új rémlátása ne kísértene!

Huszár, kozák lekényszerült a lóról;
de titeket kivetni nem lehet
a nyeregbôl; urak maradtatok,
lóháton ûltök az idô felett;
ti gyôztetek Berlintôl Bagdadig,
csikágótól Pekingig gyôztetek;
ha mást nem is, de legyôztetek egyet:
a parasztot, a magyar nemzetet…

Istenért és hazáért, úgye, mindent,
csak zabot nem, - az kell a paripának, -
a magyarságból nektek az öröm kell,
köteelssége másoknak a bánat;
ha nagyon bánatos a jó proli,
ugye, menjen ki a Városligetbe,
ott a ringlispíl, ûljön falovára,
vágtasson vissza tündér napkeletre;

nyargaljon vissza boldog Ázsiába,
álmodja lovas nemzetnek magát,
büszke magyarnak, úrnak és szabadnak;
csak ne érezze, ne tudja jogát,
jussát az élet minden öröméhez,
lovasjátékhoz és versenyzô géphez;
ne számítsa a nemzethez magát,
tartozzon csak az “istenadta” néphez.

Csak a ti a lovatok kapjon zabot,
forduljon fel éhen a más lova;
áll a világok legjobbja szilárdan, -
nincs egyéb kérdés, nem is volt soha;
száguldjon csak a ti gépkocsitok,
úrvezetôk; ha zökken, bizonyára
gázol valakit a silány tömegböl, -
szóra sem méltó pénzbirság az ára…

Robog az ócska villamos tovább;
nem ízgat a meccs kimenetele, -
látom: verik a labdát az urak,
s a labda egy bolond fráter feje:
Martinovics mészbehullt feje ugrál,
pattog a Vérmezô tiprott fûvén;
míg – hogy is végzôdik a régi játék? –
jeltelen sírba nem gurul szegény.

Csak játszatok, sárgacsizmás, fehér-
nadrágos jó urak, csak játszatok;
ne halljátok a villamosdübörgést,
ne lássátok a sápadt lázadót,
kinek a szíve gyermek szívével
fáj hogy a fûre lépni sem szabad;
a korláttól is rendör hajtja el:
ne nézze, hogy az urak - játszanak…

Csak játszatok, ti gyarmatos urak,
pólódresszes balkáni angolok;
ne izgasson benneteket, hogy én
együgyü költô, mit is gondolok;
hisz messze vagyok, messze tôletek,
én, én, a puszták felszakadt fia,
mint lovatok csutakolója és
a maharadzsától a pária.

Éljetek a szép napokkal, urak;
játsszatok, míg be nem borul az ég,
sáros nem lesz a Vérmezô és csúszós
törvényhozó kezetekben a fék;
míg meg nem ered az ôszi esô,
a Vérmezôre le nem hull a hó;
míg el nem fogy a zab, a türelem,
s ki nem döglik alólatok a ló!...

Pusztuljon el hát a valóság!
Aludjon el hát minden hõs hit!

Gyulladjon ki a fény a bálon.
Mindennél több egy gyermek-álom:
gyertek, gyerekek,
játsszunk szembekötõsdit!

(Úgy imádkozom néha magamért:
Kis fiú, jó fiú!
Tisztán-látással meg ne verd õt,
én Istenem;
hadd, ne lássa meg a fától az erdõt!
Haragos lánggal ha világok égnek,
tudjon örülni minden sziporkának,
- tudjon örülni minden kicsiségnek!)

Kössétek be a szememet
Kicsi leány, mehetsz jobbra,
én megyek balra -
Puha szép kezedet
vajon, vajon még megtalálom?

Itt csörög a dió
amott a mogyoró,
-: emitt meg sír valami álom...