KÖLTŐ ÉS POLITIKUS PÁRBESZÉDE

I.
- Neked, Sinka nem jut egyéb,
legfeljebb egy csipasz veréb.
S jut még mellé őszi illat,
őszi földre hullott csillag.
A remény is mind a tied,
mi a semmiségbe siet.
Négy ezekből foghatatlan,
de a verebet én adtam.
S majd amikor sírnak adnak,
számítsd ki, mennyi - magadnak.

II.
- Barátom, mást mit tehetek,
elfogadom a verebet,
kevésből keveset kapni
elv alapján... Mit is tudnál
más egyebet fitogtatni?

Csillagokat ne ígérjél,
inkább önmagadnak kérjél,
bár nem mehetsz vele sokra:
szénné válna minden csillag
a te szomorú markodba.

Órák zenéje

Bús, alabástrom oszlopfejeken
Méláz az óra, antik ébenóra.
Üvegharang alatt halkan lebeg
Monoton, ódon, fáradt mutatója.

Virrasztok egy kopott, rőt szőnyegen,
Lelkemben mélabúnak hangfogója,
Aranyport szitál rám ma a jelen
S nótába fog az ódon ébenóra.

A dallam megtörik az üvegen.
Ó ez üveg a múlt bús hangfogója!
Ott virraszt benn napokon, éjeken...
Hunyt álmaink elnémult indulója:

DÓZSA GYÖRGY UNOKÁJA

Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a nyár heves.

A nyár heves s a kasza egyenes.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy dühvel özönöl?

Mi rongy rágja szívemet?
Tán metélő molyok ezek?
Testemen gyáva fekély,
a tett árkában ész, erény.
A tűz ég, a víz rohan!
Hív a Haza, az Ember otthona…

Mi érv íly makacs-nyakas,
mely a sorsot ferde útra,
a szívet mély fájdalomba
kényszeríti versenyfutásra!
A tűz ég, a víz rohan!
Hív a Haza, az Ember otthona…

Megtévesztettek lét!
Az Ember csak egyszer él.
Ködfoszlány a remény,
megöl a mindennapi tény.
A tűz ég, a víz rohan!
Hív a Haza, az Ember otthona…

Vagy életed vágy adósa,
sorsod önmegvalósítója.
Homály csapdák a napok,
ha nem a szívre hallgatok!
A tűz ég, a víz rohan!
Hív a Haza, az Ember otthona…

Más ágyában alszik a hit.
S te szegény erény búsulsz,
vagy törleszted életed,
s talpra állsz ős nimbusz!
A tűz ég, a víz rohan!
Hív a Haza, az Ember otthona…

Mond ki, hogy fáj a bábásgatás!
Miért fogják kezed? Hisz már jársz!
Miért kötik be szemed? Úgyis látsz!
Halálos a természetformálás.
A tűz ég, a víz rohan!
Hív a Haza, az Ember otthona…

Ébredj félhalott akarat,
risj elkésett riadás,
s pezsdülj álmos ősi vére
bátyáimnak. Ma semmi más
áldozat már nem áldozat,
olyan gonosz a ríkatás,
a hátunk már olyan görbe
s olyan nagy a nagy látomás
s oly forró a Duna völgye.

Az utolsó vacsora

Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szívén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!

Három nap és három éjjel
mondta a fa, hogy létezel,
s nem tanulják azt se rólad,
hogy népeid szabad-bátrak
tiszta szívű emberek.

Önönakaratuk által lettek
összeesküvők, hogy szíveket
és testvérüket, a Kárpát-medence
létet, újra méltó tiszta szívű
erkölcs uralja, s nem a bűn.

Onnan kapták évezredek
a bűntelen létezés
mennybe emelő képzetét,
s oda hoztad vissza
az újjászületés Istenét.

Három nap és három éjjel
mondta a fa, hogy létezel,
s csak a természet tudja, hogy
él a lelked, s örököltük:
Szent hited, szíved és erkölcsöd.

Míg nem félt, bátor hős szívetek,
a halálba menni az igazért,
remegett az ördög adta pénz
kifosztani a szíveket,
s élt a hit, a szív és az erkölcs.

Bizonyság a lelkeknek és a napnak,
mert három nap és három éjjel
mondta a fa, hogy létezel,
megszámoltatott a zsarnok napja,
s győz a hit, a szív és az erkölcs.

Ide tért meg és itt született
az ember ki bűntelen,
lovagszívedet ide hozta a vér,
s hoztad az újjászületés Istenét!
Hoztad az újjászületés Istenét.

Nem ott, s nem akkor
veszített
öreg hazám,
nem, nem akkor
vérzett el szívem,
mikor kimondtátok rám
a halált.
Nem akkor féltem,
mikor a gőg
végig sepert az utcán,
nem,
akkor nyugodt voltam
a féktelen őrült láttán,
hisz logikára épül
a törvény
és nincs oly őrült
örvény,
mely elsodorhatja a lét
alappilléreit.

A világ közepének
közepe
Hazám,
hogyan lehet férgek
penészes otthona.

A jogot tiporva,
a társadalomból kiverni a szuszt,
miként buzdult
harcba szállni a hatalom.
Agyamba, mint parabellumskuló,
süvít a légben a sánta kényszer
itt mindennek vége.
A kapualjban
remegő félelem
csukott
szemeivel
viperák csillogó egét láttam,
s rákomponáltak
bot-symphóniák
sikolyára,
újkori dáridó
könnygáz buliján…

A HAZA HOMLOKÁN

NEM LÁTOD miként lebegnek el?!
Tapolca Celldömölk Keszthely?
Évenként hány városnyi suhan
Fölszívja ég elnyeli föld
s merednek utcák házak kertek
aggok tekintetéről sebesen
Sajogják vakult-szótlan
kik és miért hibbannak el
kisebb-nagyobb városnyian!
S többen-e folyton többen-e?
Maradnak maguk s testvértelen
s várják valaki döbben -e?
önzőn bután és pénzesen?
Mérik haláluk biztosan
s a mérlegen az elmentnek
országbillenő súlya van.
És egyre több sír domborul
mint magzatvesztő anyaöl
Elszótlanodik s öregül
a falu mert elköltözött
hová is a gyereksírás?!
Enélkül komor a derű
és nem virágzik nevetés
kiég a szív a föld a fű
s mind nehezebb lesz a nehéz!
NEM LÁTOD hogy lebegnek el
Borsodok Szabolcsok Zalák?
NEM LÁTOD nem fogják kezük
szülők testvérek iskolák?!

Köszönöm! Ne tételezze fel, hogy nem tudtam! Bár többen is felvilágosítottak volna!

Hazám
Ha nem volna naponta préda az életem,
ha nem volnék ennyire elhagyott,
s ha élne bennem valami remény,
azt mondanám felőle, hogy hazám.
**

HONTALANSÁG HITVALLÁSA

Hontalan vagyok,
mert vallom,hogy a gondolat szabad,,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.

Hontalan vagyok,
mert hírdetem, hogy testvér minden ember,
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok
mert hiszek a jóban, igazban, szépben,
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Kapaszkodj meg ebbe a föjdbe erősen, magyarom,
ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje,vagy legyél
csak gyom.
Nézd a tarackot,
nem árthat annak se aszály,se árvíz, se fagy, se tűz,
hiába perzselik azt fönt s hiába vagdalják alant.
Tavasszal nem mozdul, azt hinnéd, kihalt,
pedig azalatt, ott lennn a mélyben ágakat ereszt,
acélhegyű gyökerével bejárja a sívó homokat,a görgő
kavicsot;
a sovány anyagot éppúgy, mint a buja televényt:
szorgosan furkál, terjed, telepít
s mire a tavasz virágzó füvei száraz avarrá válnak,
ő vígan zöldel újra s buja sűrűségét felmutatja a
nyárnak.

Vagy nézd a perjét,
hiába fordítja ki az eke,hiába tépi szét a kegyetlen
borona,
ahová kerűl, ottragad, gyökerei mindjárt új szálakat
eresztenek,
lekötnek, tanyát vernek
s holnap a gazda szemébe nevetnek.

Ez a föld itt a tied,tartsad hát erősen, magyarom,
ha nem lehettél benne szálfa, legyél hát cserje, vagy
legyél csak gyom.

Nézd csak a tippant,
a szikes puszták apró bokrait.
Nyár végén kiégnek,
s még torsaikat is porrá veri ezernyi bírkaláb.
Tavasszal mégis kibújnak,
s pici magvakkal telt zászlóikat vígan lengetik a sovány
pusztai szelek.

Vagy nézd a szíksalátát,
a lekaszált rét ájult füvei közül kiugrik hírtelen
s ehetetlen kórójának s örök lila virágával
fenntartja az életet, a halott mezők felett.

Nézd a töviseket is:
a gyengénszúrót, a cigánymogyorót,
a gelicetövist és az ördögszekeret.
Nézd a messzire virító bogáncsot, s a ravaszúl lapuló
királydinnyét.
Hiába írtja ezeket csőszök, kerülők serege,
hiába röpködnek ellenük az írott parancsok,
nem engednek, újra és ezerszer újra visszajönnek
- és szúrnak,mert egyebet nem tehetnek.

Szúrj hát te is, de ne engedd ezt a földet, magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom.

S hogyha nem élhetsz magadnak,
virágod legyen mérges, mint a kutyatej,
ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa,
legyenek görbék, mint a galagonya,
gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény,
vagy legyen keserű, mint a farkasalma.
Csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.

Ez a föld itt a tied,tartsd meg hát magadnak magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa,legyél hát cserje,vagy
legyél csak gyom.

ÉBRESZTŐ

Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virúlnia!

Ellenséges hadakkal
Víttál ezer csatát,
Szívvéreden ezerszer
Váltád meg a hazát.

A felvirradt kor ismét
Igényli szívedet;
Vért nem kér, csak hazáért
Égő szerelmedet.

Igényli, hogy becsüljed
Honod külföld felett;
Védd, ápold, mikkel Isten
Megáldá földedet.

Amit gyártott magyar kéz,
Nevelt a hontelek,
Amit magyar zamattal
Ihlettek a szelek;

Mi a rónák felett él,
Hegyaknában terem:
Mindaz nemes fajodnak
Erőt adó elem.

S függjön rajtad daróc bár,
S szembántó színzavar,
Becses, mikor hazáért
Égő szívet takar.

Ó nemzet, nemzet, eszmélj,
Becsüld meg tenmagad,
Gyilkold le szolgavágyad,
Mely külföldhöz ragad;

Járj egyesült erővel,
Tégy egy nagy fogadást;
Hazádnak istenén kül
Nem fogsz imádni mást!

Te népek óceánján
Hullámtól vert sziget,
Ki mint elsülyedendőt
Ezer jós emleget:

Mutasd meg a világnak,
Hogy erőd szilárd,
Hogy ezredes fokodnak
Új ezredév sem árt.

Mutasd meg, mit vihet ki
Erős szívláng alatt
Az elszántság hatalma
És az érc akarat.

Testamentom

Mesék és álmok erdejébe
Ne tévedjetek, emberek,
Vigyázzatok, kemény a végzet
És odavesz a lelketek!

Ne hallgassatok muzsikára,
Mely a szív mélyén hegedül,
Jobb a siket, vásári lárma,
Ó ne járjatok egyedül!

Mesék és álmok erdejében,
Lássátok, én is ott vagyok
És érzem, rám les már a végem,
Meghalnak a hazug dalok.

Nem hallgattam a többiekre,
Kik járt utakon lejtenek,
Szerelmes voltam a szivembe',
Mely dalos, kósza és beteg.

És lássátok, én, bűnös vándor
Nem bánom, meg se siratom,
Hogy elpártoltam a világtól,
Másé a lelkem, a dalom.