Magányos úton...

Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.

És őszi estén, míg az avar sír majd
S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
Magányos vándor, múltakba révedve,
Emlékezik majd egy tündérszigetre.

Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tiéd, kölcsönveszik,
Hegyeshalomnál elszedik,
A közkönyvtárban elvesztik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég-
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv sem lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvet1t,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet ,akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriából szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz ,hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed ,
az embert leöld s megegyed-
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elhagyott,
mihelyest a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet , hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még ,míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

MI BAJ?

Mi ok, hogy tégedet
Kell féltenem,
Mi kéne még neked,
Én nemzetem?

Földed bort és buzát
S aranyat ád,
Mégis szegény fejed
Szükséget lát.

Az arany kirepűl
Fejed felett,
Vad éhség néz veled
Farkasszemet.

Kit egykor gyűlölél,
Most kedvesed,
Még a pityóka is
Rajtad veszett.

És pénzed soha sincs,
Csodálatos!
Pedig még vized is
Aranyat hoz.

Gondolkozál-e már,
Mi adna pénzt?
Tégy mint más nemzetek:
Végy kölcsön - észt.

Szabadságod dicső,
De magtalan;
Üdv nem terem sötét
Árnyékiban.

Törvényid száma nagy,
Ki tartja meg?
Betegség ez a sok
Törvény neked.

És volna szép Dunád,
De berekedt,
Végén egy jó barát
Hurkot vetett:

Széles határod is
Görcsöt kapott
Mindinkább befelé
Vonogatod.

Mi lelt, beteg vagy-e,
Mi kéne még,
Mit adjon, hogy üdülj,
A kegyes ég?

Rosz gazda vagy, szegény
Jó nemzetem,
Gazdálkodásodat
Nem szeretem.

Kivánod ami nincs,
S nem kapható,
S mid van, kezed között
Olvad mint hó.

Hol a hű szorgalom
S szent indulat,
Emelni s védeni
Országodat?

Helyt adni másnak is
A jog terén,
S nem tűrni a jogot
Bitor kezén?

De mindez még sebaj,
Ha lelked van,
Ha lelked csábokért
Nincs áruban;

Ha lelked ébren áll
Jó s rosz napon,
Világol és hevít
Munkáidon.

Ha ezt is eladod,
Jó éjszakát,
Nincs isten, aki le
Tekintsen rád.

Megy a hajó

Kürtőhang búg a mély, fekete éjbe,
Panaszos búgás, ködben elhaló,
A titokterhes ismeretlenségbe
Lomhán indul az utolsó hajó.
Egy piros kendő még lobog a szélben,
Egy asszony a parton még integet,
De búcsúszava elhal a vak éjben
És zokogása, a szárnyaszegett!

Egykedvűn áll a kapitány a hídon.
Vén, viharverte, vaskezű legény,
Nem csillan könnyű a szemébe' titkon,
Nem rejtezik vád szíve rejtekén!
Pedig alant, a szűk hajófenéken,
Magába fojtva gubbaszt száz sirám,
Míg fönn egy távol viharnak szelében
Új csillagon csügg a vén kapitány.

Mennek, sietnek. A bihari róna,
Kúnság, Bánság pusztája elmaradt.
Nem tart velük, csak egy rög és egy nóta,
Mindent beföd a szürke alkonyat!
Az égnek pásztortüzei lobognak,
Aranymezőknek délibábja int
S a fáradt, béna, néma magyaroknak
Egy új világ harsogja dalait!

A költő is megy. Hisz viharmadár volt
S jeges közönyben szárnya elfagyott.
Ő is nézi a fedélzeten állva
A hideg fényű, sarki csillagot.
Könnyű az égen némán tündökölni,
De dalos ajkkal lenn hallgatni fáj,
És koldús Lázárként koncért pörölni,
Mikor a lelkünk dús álmú király!

FÜST MILÁN EMLÉKÉRE

Régóta nem zörgettem ajtód. Mostan immár
homályba fordultál előlem.
Ki színtelen ragyogó karddá növekedtél,
Mégis az évek párával beleheltek
- mert van ám gyengédség is e goromba létben
és szánalom s mégtitkosabb tapintat,
avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot? –
világolsz és engem hagytál sötétben.

Megbénult tested börtönébe dugaszolva,
palacka zárt dzsinn, kirobbantál,
légen túli légben mindened szabadon lebeg…
„Vagy azt várod, eljövök csörgetni a rudat ágyfejednél?
és kérkedhetsz, hogy szálló lelket láttál?
netán megállítsam neked a menny görgését,
medvebőrön hozzam a csillagot, benne a bölcsességet,
mi gyümölcs fakad a másvilágon –
Nem, fiam. Csak az a kérdés, honnan ered a sötétséged,
innen-e, ahol fény minden? felfoghatod? vagy onnan
gyászodból és rádhagyott ravatalomból.”

A másvilágot, Mester! Tőled tudakolni nem kívánom,
abban töltöttem eonokat, tán inkább ismerem,
mint itt a haldoklók tanyáit,
oly igen féltett apró kincseit
- micsoda gúnyos hatalom a ragaszkodás! –
Aztán maholnap úgyis követlek…

„Ne merd gyalázni a ragaszkodást! Tudod-e mennyire tapadsz
a kis ehhez-amahhoz? hiába mondod: Mester!
Mégse kárpállak, én is így valék,
mert az élet édes betegség, hol jégeső, hol száraz számum
a csontot rázza s még kell! vacogtató a harapás!”

De a táncot aligha irígyled. Báli cipőm
neked adnám, te ropd, én zenét horkolok –

Weöres Sándor:

FÜST MILÁNNAK

Ki fentről látsz és tán figyelsz
fakó dühömben vágtató
hogy lassan elsápadsz belé

gyolcsként szaggatsz te földeket
vak mélységből felszállanak
holtaknál messzibb fajzatok

TANÍTSÁK ŐK A MAGUKÉT

Ő lesz. A nő, aki sorsot cserél,
hiszen a női sorsban annyi élet,
annyi elmúlás küzdött helyért,
hogy fölragadja csúcsára az érett

alázat. Egybekelésük napja.
De másik, új, termőre fordulás gyújt
irányt, s telni vágyón elfogadja
történetét minden jövőn és nyelven,
ami csak élt, képzelt, játszott s aláhullt,

Debrecentöl a Dunáig

Kapu: a végtelenre tárva,
cipőnkön temetői sár,
s nem halljuk hogy csattan a zárja
hiszen élünk a fény szitál,

egyenletes keskeny utat
olvaszt elénk az ég a tágas,
s a kialvatlan vadludak
kiáltoznak: milyen a nádas,

milyen a nádas az öbölben?
lent csak dereng fent rozsdabarna
angyalfészket óv eltakarva
jég himbál víz keríti zölden.