|
Téma: versek - csak úgy - rohanás közben
|
|
alexander |
Válasz | 2005. november 22. 22:07 | Sorszám: 139 |
|
AHOGYAN MAJD HOLNAP LESZÜNK* Motto:
Akkora már menthetetlen lesz minden
átölel a vég Júdás láng nyelveivel… mindent átfest a fekete gyűlölet
megromlottak a keresztény gyökerek
pénzt számol a gnóm, ki klón szívet visel
rég nem tudja mi fán terem a szerelem
szörnyeteg a hold, mozdulatlan az ég,
az ember megölte léte szellemét
hazugság felhők vallatják a napot
Isten megundorodva eltávozott –
átsüt némi fény a háztetők felett,
drog és csípős csatornaszag fojtogat –
sír egy gyermek - koravén tüdőbeteg -
ám senki, néki, még tál lencsét sem ad - menhelyeink mélyén bilincs és kereszt –
megragadja szívedet és nem ereszt…
|
|
|
|
katáng |
Válasz | 2005. november 22. 21:42 | Sorszám: 138 |
Az utca -- utca. Csakugyan! --
Esik -- sáros.
Nap süt -- poros.
Éjjel -- sötét.
Nahát!
Ki hitte volna --
vannak még csodák! A búza -- búza. Szõke. Az
ocsú -- ocsú bizony,
a pipacs meg piros.
Saját
szememmel láttam!
Vannak még csodák. Az ember -- ember. Csakugyan! --:
nem csirke, nem ló,
nem isten, nem ördög.
Az egyik épp most kacagott,
a másik meg üvöltött.
És én -- én mindezt
fölfedeztem!
Remek! (Utóirat:
Gyerünk hát, emberek,
és bõvítsük a listát!
Nem más fizet rá -- mi magunk,
ha utánvéttel vagyunk optimisták.) Szilágyi Domokos : Fölfedezők
|
|
|
alexander |
Válasz | 2005. november 22. 10:59 | Sorszám: 137 |
Megjött a Tél -
Olyan országban élunk, hogy ha megjön a hír, hogy megfagytak hajléktalanok, tudjuk, halálos tény: visszavonhatatlanul beköszöntött a Tél.ROSSZKEDVÜNK TELE: 2005 Látod? Nehéz bilincs a keserűség –
A lucskos fagyban minden halott
Szilánkokra hasadozott az ég
Ijedten bezárulnak az ablakok Fölénk magasodik a Tél
Gyertyásan csilingelnek a jégcsapok
Böjti üveget vág a szél - jeges
Gyűlöletről suttognak a hajléktalanok. Havas fák közt repül a szánunk
Jégbilincsek roppannak a havon
Megcsúfolt álmok haldokolnak
Európa közepén - álmodik a nyomor Nehéz bilincs a keserűség
A dolog-házban minden rabot
Robot-alázatra tanít az ég –
Hazudni tanítanak a csillagok Tolvajok közt ellopott jövőnk sírdogál
Szaturnusz tombol elvakultan
Mélyben a pokol tornáca vár
Látod így élünk mi kifosztva árván – Hazánkat gyalázva –
Megerőszakoltan Pest-Budán…
Megegyezünk?
Fugger ivadék ajánl üzletet A nemzet sírja felett -
Itt tolong a százados sisere had:
Kalmár és ószeres apród kincseket keres
A halálos lázbeteg teste alatt...
|
|
|
|
nereus |
Válasz | 2005. november 20. 15:49 | Sorszám: 136 |
|
Lászlóffy Aladár: A MAGYAR TÉLEN
Milyen veszettkék ez a hótól
pirosba vakuló fehér.
Szemrebbenés a Fennvalótól
megáldott alföld közepén.
Egy kékárnyékú napsugártoll.
Olvadt aranyhal-pikkelyek.
Félezer szín-utód egy pártól.
Ez kristálytinta tengered, hogy írj vele egyetlen lapra.
Egyetlen oldal-délután
jut épre, süketre és vakra
a több millió év után, mióta felsütött a semmi –
s parancsra vagy véletlenül
vak és süket fog belemenni,
hogy poétaként üdvözül s holmi betyárok látomását
és farkasait valahol
mint nyelvi varázslatok mását
még kimenti a hold alól.
|
|
|
alexander |
Válasz | 2005. november 20. 12:45 | Sorszám: 135 |
|
SZÍNKÉP Szavak – mi az? Minek?
A zene az igen –
S egy széplány mosolya
Maga a szerelem – A sírig tartó – meghal
Az örökös – égi jel
Keresed, míg bekopog
Ajtót nyit szíveden – Élet a szent földön,
Vérgőzös félelem
Embernek Idegen:
Szavak és zene - int
Eltűnik hirtelen – IGEN az A bomba
Helyfüggő félelem
Ha egy gój magyaráz
Terrorról féktelen – Kormányban a tolvaj
Törvényért kiált -
Mondja meg valaki
Még hány nap a világ? Színkép-rémkép mi az?
Talán egy festmény?
Tűzvész - fantom-grimasz
Talán a Globális eszmény?
Minta Mega torony – WTC pokol Orvelli strófa –
Horror szindróma
Játszanak a szavak
Hangyás a Hálózat -
Szabad kőműves agya. Utóirat – nevel
Nem értheti senki sem -
Kretén zavart fial?
Csak nevetek – Máraival:
Kódolok rímre, féktelen…
|
|
|
|
katáng |
Válasz | 2005. november 19. 08:10 | Sorszám: 134 |
Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga. Mintha élet lenne az élet,
éltetne is , míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred. Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék. És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz , mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél. Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát! A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne. Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja. Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne. Váci Mihály: Mintha
|
|
|
|
nereus |
Válasz | 2005. november 15. 19:17 | Sorszám: 133 |
A vége valahogy "leesik". Nekem. Kell az utolsó 6 sor? Olvasnád el nélküle egyszer? Persze itt két költői alapállás...  Hm?
|
|
|
|
katáng |
Válasz | 2005. november 15. 17:40 | Sorszám: 132 |
|
Cséfai Szelezsán György A költő titka Valami kínos nyugtalanság
feszíti az embert,
az írás lelki állapot:
Ha úgy tetszik, ártalom.
Öntüzében égő állapot,
mindig munkáló,
roppant hatalmas hajtóerő
a szenvedés kohóján ördögöt
legyőző,
mindig gyümölcsöt termő,
az írás húrjain jól játszó,
vert, áldott, éltető erő:
szent kikötő!...
Bús vérzés, vidám gyönyör,
kacaj, könny, valót igéző,
tettre ébresztő!...
Az ember elzárkózik az emberek tömegétől
majd előbújik az írással kezében,
ki csöndben ki házi köntösben,
meleg nyárban, fagyos világban
mint kicsiny láng hirdeti gondolatait,
az élet baját, diadalát,
hogy azután szélnek adja...
Írnia kell, nagy-nagy alázattal,
hogy aki gyűlöl az is szeresse.
Szeretetébe burkolva lelke legyen az írásnak,
csak így lehet boldog, ha hallatja szavát.
Ne kérdezzétek tőle: vajon megérte?...
|
|
|
|
nereus |
Válasz | 2005. november 11. 22:29 | Sorszám: 131 |
|
Na, kicsit pezs-düljünk: Kántor Zsolt*: STIMULUS-MEZŐ A reflex refrénként birizgálja abszolút szöveghallásomat,
Habermas (haver, hass), iparkodj, ma már nem hasad tovább,
hiába adod alább, bilincsek tartják össze a tájat,
vírusok a vágyat, és drótok az ágyat, kapcsok az agyat,
csak polaroid, ami még megmaradt, a beszéd: lelkiismeret,
már az esszé sem istenes, mint díszeitôl megfosztott oszlop,
áll a felejtés bolygóján a kobzos, a rohanást elvarrja a háj,
itt csak táblaember a halál, a szónoklattanár kacsint,
nem a lét, a mondat a kincs, a rítus is szublimáció,
nem bukósisakon kopog a dió, a fej védtelen, mert nincs értelem,
hisz a pénzzel vérre ment, senki nem érzékel, csak észlel,
kis baleset történt az ésszel, belefekszik a szövegbe a test,
de ettôl még szelleme rest, fogyasztja a turés, hát hogyan lehet a mu
szép? S mialatt mohón élvezünk, öntudatlan az életünk.
Az élet közepében is a halálban vagyunk. Media vita in morte sumus.
A hit is egy mumus.*** --------------------------------------------------------
*Kántor Zsolt: költő.
**Idézett verse a Múlt és Jövő című tekintélyes kulturális orgánumban jelent meg.
***Az utolsó mondatnak kiemelt jelentősége van a versben.
Ehelyt elég lapos szellemeskedésre futotta a költőnek. Aztán, meglehet, ezt bátor (és felvilágosult) tabudöntögetésnek szokták nevezni az ő köreiben, az olvasóban - nem minden ok nélkül - merül fel, hogy silány hatásvadászatról van szó.
|
|
|
alexander |
Válasz | 2005. november 10. 12:04 | Sorszám: 130 |
|
ŐSZI ELÉGIA Ősz van, puhán szállong már a köd,
Még tele a szív szerelemmel,
Fények játszanak levelekkel,
Barnán reszkető ágak között. Értelme sincs, a lét pazarlás, -
Csak egy ötlet - nem több a világ:
Ádám-Éva, viharos jelen -
Nagy talány, és benne félelem. Mind társra vár, léte színpadán –
Szülessen bár szentség, kegyelem -
Míg nem perzseli meg szerelem,
Hazudik az ész, a szem, a száj – Könnytelen sír keresztfák alatt
Mert angyali szíve meghasadt.
|
|
|
nereus |
Válasz | 2005. november 09. 21:16 | Sorszám: 129 |
Hát növénytanból talán mégsem olyan erős...
(nyelves virág? nem fészkes véletlenül )
|
|
|
|
katáng |
Válasz | 2005. november 09. 20:52 | Sorszám: 128 |
|
Egy eltévedt haiku! A szótagszáma tökéletes!
|
|
|
|
nereus |
Válasz | 2005. november 09. 11:49 | Sorszám: 127 |
|
Jó a vers, szvsz! És ez? "Út mentén katáng,
fészkében nyelves virág,
én rád gondolok."
|
|
|
|
gajo |
Válasz | 2005. november 08. 18:22 | Sorszám: 126 |
|
Reményik Sándor
Érdemes ?
Irodalom? Világirodalom?
Himalája. - Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, - vagy az sem lesz talán, -
Mit táncoltat a szél.
S ha netalántán a hegyekre fújja:
Ugyan micsoda súly egy porszem súlya?
Mindegy. Megírtam.
És azzal fekszem le ma éjszakára:
Megnőtt egy porszemmel a Himalája. 1925
|
|
|
alexander |
Válasz | 2005. november 06. 23:05 | Sorszám: 125 |
|
A PILISBEN… Zilibáron születik a fény
Az örök élet napünnepén - Ezer éves szkita üzenet
Száll a dobogó kövek felett. Mindenütt mitoszok, kőjelek,
Ősi Szentkirályok üzennek – Olvadt arannnyal záporoz a nap
Mikor az ősök megáldanak… Kései utazó ne feledd!
Ég-föld közt él még a szeretet - Egykor itt ünnepelt a fény
A Kárpátok szíve közepén – Miről azt hittük elköltözött -
Fény csillan a fák csúcsa fölött. Megérint az őszi lehellet
Érzed, az illanó életet - Ám ha hívjuk, felkel s újra jő,
Pálos varázslat sző szebb jövőt...
|
|
|
|
katáng |
Válasz | 2005. november 05. 21:06 | Sorszám: 124 |
|
Rohanás közben bukkantam erre a versre, kortárs szerző, nem ismert. Véleményeket írjátok le róla, szükségem lenne rá. Őszinte válaszoket várok! Ignéczi Péter
A teljesség igénye nélkül
Mondhatnám: bármit tehetsz, égre emelheted a kezed,
fohászodat eregetheted a mennyekbe is,
nem számít semmi se, hisz a földön élni csak úgy lehet,
hogy leszámolsz az elõítéletekkel, mert itt,
minden véges, és nem göngyölítheted holtad utánra
azt, aminek szálait a kéz nem tisztázta el.
Naptárad lapjait pörgetheted, dolgaid nem fogynak,
az idõben állhatsz idõtlenül, tér ereje
s metszõ szálai, ellenállásodat úgy szelik majd,
mint kés a vajat, egészbõl szakadsz majd részekre,
orbitális pályádon keringve, nézheted ahogy az
orkesztra színpadán az élet felkent papjai
negédes táncukat mint lejtik, s a maszkok mögött a
merev arcokon, rizspor ragad a ráncokon. Ki
azt hiszi, hogy már nincs sehová, se ide, se oda, ma -
holnap rájön, hogy tévedett, mert mindene érzi,
bár még nem hiszi el, hogy vannak reflexei, éled a
nyelve is, s ha ajka szóra nyílt, zengül a hang,
s áttör minden falat, lebont magányt, kinyit zárakat,
s ezer év alatt, fényesre csiszolt szavaink,
(bennem, benned) egymáshoz tartozásunkat erõsíti,
mert külön-külön, széthúzva, erõk, ha osztódnak,
mit ér a sehová, a döcögés, ebzárlat, karantén?
És most, oly elégedetten, talán hátra is hajthatom
fejemet, mert magam részérõl mindent megtettem,
lelki békém füstjét eregethetem, megjósoltam mindent,
s ha ennek ellenére is, kiöntöd kádvízzel
a gyereket is, magadra vess, és szánd magadat nagyon.
|
|
|
|
onogur |
Válasz | 2005. november 05. 11:39 | Sorszám: 123 |
Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben
Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszketô ölén;
És én, mint véred lüktetô zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg: Két szemem: a szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, óh, jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek noymorultja,
Rút becstelenség magad és neved, —
Én mit tegyek már? — Romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet. Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végleg meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem legg magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál? Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol számûzötté lett a honfibánat
És zsarnok gôggé a honárulás, —
Hol a szabadság ôrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, —
Ah, rajtunk már az Isten sem segít! A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földbôl a holtakat:
Meredjen égnek körl a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetûkkel álljon
Egy égô, elszánt, zordon szó: soha! Soha, soha egy kis görönygyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég —
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék:
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok! Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul.
Ha bûn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull:
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ôsi rögbe:
El innen rablók, — ez az én hazám! És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentôl visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörû csodát itt:
Bölcsôvé lesz még minden ravatal, —
Havas Kárpáttól kéklô Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!
|
|
|
onogur |
Válasz | 2005. november 05. 11:34 | Sorszám: 122 |
|
Néhány szót? "Sajó Sándor (Heringer Sándor) 1868. november 13-án születik a Hont megyei Ipolyságon, generációkkal korábban elmagyarosodott német eredetű család sarja."
|
|
|
|
alexander |
Válasz | 2005. november 05. 11:31 | Sorszám: 121 |
Most találtam.
Kérem az olvasót, aki, a szerzőről mondana néhány szót...Sajó Sándor: ÚJ ÁBEL Anyám, Kegyelmed özvegy asszony,
És szűken van a kenyerünk,
Azért én lássa nem panaszlom,
Hogy Káin együtt él velünk.
Kegyelmed gyermekül fogadta,
Bár nem kegyelmed szűlte őt,
Legyen testvér az istenadta,
Ha őstörzsünkkel összenőtt. De kikesergem a világba,
Jó szívem hozzá, mindhiába, -
És velünk él bár egy kenyéren,
Nekem e Káin, nem testvérem.
Anyám, e Káin csúf szokásból,
Minden dolgomba belegázol,
Játékban, utcán, kint a páston,
E Káin sose fogja pártom. A taligánkat sose húzza,
Mikor meg tolná, - visszahúzza,
Zsebemből kicseni a gombot,
Tarisznyámból a kenyeret,
Amit én összegyűjtve hordok,
Ő széjjelszórja és kinevet.
Más kedvét ellenemre szítja,
Utcák kutyáit rám uszítja,
S örül, ha folyni látja vérem,
Nekem e Káin nem testvérem. Anyám, én Káint bepanaszlom,
Kegyelmed gyenge, beteg asszony,
S míg betegen nyög itt az ágyban,
Ő mért fütyül kint, oly vidáman?
Ha házunk, néki is háza?
Idegenek közt, mért gyalázza?
Ha idegen a lelke tőlünk,
Anyám, Káinnal mért vesződünk? Nem vagyunk senki kapca-rongya,
Én nem leszek Káin bolondja –
Anyám, nekem már forr a vérem,
Nekem, e Káin, rossz testvérem.
Anyám, így élni nem öröm,
Én Káint többé nem panaszlom,
De ezt így nem birom sokáig,
S ha Káin jobbá most se válik,
Akkor az Isten irgalmazzon,
Bevégzem vele nagy pöröm,
Anyám, én Káint megölöm.
|
|
|
|
alexander |
Válasz | 2005. november 04. 12:39 | Sorszám: 120 |
|
NIMRÓD FIAI Minden magyarok tulajdon őse:
Nimród -
Újjászületett álló csillag -
Hajnalunk ősi fényessége. Ennek az isteni fénynek
Titokzatos szineváltozása -
Betlehemi csillag vezet
Az örök fény honába - Amikor szél zörgeti
Szobánk ablakát,
Megvilágitja a kétséges éjszakát -
Utat mutat Nimród fiainak
|
|
|
|
alexander |
Válasz | 2005. november 02. 15:02 | Sorszám: 119 |
|
VIGASZ aki itt leheveredett a bajban (?)
már mind mozdulatlan; tegnap rendőr szólt rám -
szeme, hangja: kutatott;
köröttem sebesült
nagy farkasok álltak,
harapni támadt kedvem ott; igazat oszt nekünk az idő;
minden élőt lekaszál -
kinek ajándék, kinek gyász a halál -
mondják: szerencse fia
aki itt szerelmes asszonyi szóra talál - igazat oszt nekünk az idő
sok szóval mondjátok hát:
nem eladó az élet!
de ne féljetek!
arany nappal kopog már a hajnal:
elhozza az ellopott és megtagadott –
56-os vércsillagos holnapot.
|
|
|
|
Szőnyi Bartalos Mária |
Válasz | 2005. október 31. 21:41 | Sorszám: 118 |
|
MONDJÁTOK EL NEKEM ! Egy gyermeki kérés Mondjátok el nekem ti Csillagok, ennek a sok-sok virágnak a történetét! Mondjátok el nekem ti Csillagok, ennek a sok-sok sírnak a regényét! Mondjátok el nekem ti Csillagok azt, hogy ez a sok koszorú miért van itt? Mondjátok el! Tudni akarom, hol van az én mamim meg az én papim! Tudni akarom, hol vannak az én szeretteim! Tudni akarom, hol van az én anyukám és az én apukám! Tudni akarom, miért van itt ez a temetői világ! Tudni akarom, mit jelent az a sok élet és az a sok halál! Tudni akarom... Mondjátok el nekem ti csillagok, ennek a sok-sok gyertyának a fényét! Mondjátok el nekem ti csillagok, azt is, hogy az a sok könny miről mesél… Mondjátok el nekem ti csillagok a Mindenszenteket! Mondjátok el! Hogy el tudjam majd én is mondani
imáimat értetek… Szőnyi Bartalos Mária – Magyarország 2005. október 31.
|
|
|
gajo |
Válasz | 2005. október 31. 12:16 | Sorszám: 117 |
|
Reményik Sándor
Záróra után
Az ívlámpák itt sorba kialusznak,
Fogy a muzsika, halkul a beszéd,
Az indóháznál egy-egy árva fény
Éjbemereszti reszkető szemét.
Reszket és vele rezzen tétován
Lelkünk, hogy elhagynak ím, mind a fények,
Égbefúrhatjuk érte bús szemünk
S szegezhetjük a sötét messzeségnek. Egy-két csillag, ha megmarad talán
Lesüppedt sírok őrének felettünk,
És messzi pályán tán egy árva láng:
Amerre elment mind, akit szerettünk.
|
|
|
gyöngyvirág |
Válasz | 2005. október 28. 21:53 | Sorszám: 116 |
Dsida Jenő:
Estharangok Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja. A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom. 1923. október 4.
|
|
|
gajo |
Válasz | 2005. október 28. 16:11 | Sorszám: 115 |
|
Dsida Jenő Pásztori tájak remetéje Sokáig voltam remetéd.
Nyugodt voltam és megelégedett. Őszi szelekkel zúgott versenyt a dal,
amely neked dalolt dícséretet. Most elfogott valami nyugtalanság,
ablakból bámulok ki délelőtt, délután völgybe nézőn üldögélek
fehér faházikóm előtt. Kedves zsoltárom oly üres,
értelme nincs a sok vén pergamennek. A dombon lassú, békés pásztorok
ballagnak juhaikkal s tovamennek. Fenyőtoboz hull és piros levél.
Nyugtalan vagyok. A vágy elfogott. Este ruhámat tisztogatom
és előveszem a vándorbotot.
|
|
|
