Kik csak az uccán
járnak-kelnek
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, -
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme-gödre.

De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll,
elbűvölten áll: -
Nézz a csodára! -

Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártir mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, mi lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!

AZ UTOLSÓ MIATYÁNK

Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.

Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?

Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.

Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.

Áprily Lajos
Tavasz a házsongárdi temetőben
`Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének`

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

kinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

Acél, kovakő az én furcsa lelkem,
melyeket folyvást összecsapkodok,
s a szűzi szikrák szertecsiholódnak
és néha-néha lángja is lobog.

Ti csak nézitek, ennyi mérve rátok,
semmi egyebet nem kell tennetek!
Ti örömötökre csiholom a lángot
fény-boldogság és béke veletek!

JANUÁR
A tél dícsérete

Havasi ember - kis mokány lován -
A hófuvástól húnyorog vakon.
Kocog az éjbenhajló útakon
s pipára gyújt vén taplón és kován.

Sötét erdő borzong hallgatagon,
fehér mező s holdas ingovány:
Távol hegyekből néha egy sovány
ordas cselleng a friss csapásokon.

A szalmás viskok görbe ablakából
kis mécsek fénye hull az útra körben,
a kastély-ablak köztük szinte lángol...

Dsida Jenő: December

BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁHOZ AZ ÉDES HAZÁÉRT

1

Magyarok Asszonya!
Tekints elhagyatott birodalmadra:
Nincs másban oltalmunk,
Csak tebenned bizunk
Mi árva magyaraid:
Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,
Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!

2

Angyali koronánk
Az ég kegyelméből szállott le hozzánk:
E drága kincsünket,
S véle nemzetünket
István néked áldozta:
Most örökségedet, örökségedet,
El akarják vonni tőled, népedet!

3

Ne nézd büneinket,
Hanem hozzád buzgó s hiv őseinket.
Sok verejtékekkel,
Ah! mennyi vérekkel,
Nedvesültek mezeink:
őérettek szánny meg, szánny meg bennünket,
Vedd el: mi is néked áldgyuk szivünket.

HÁROM KIRÁLYOK NAPJÁN

(Kiss Boldizsár tiszteletére)

Egek, mit szemlélek napkelet tájáról?
Három koronás fő költözik honnyáról;
Siet Sidóország anyavárosában,
Mondanád sas repül kőszál nyilásában,
Sok tevék követik megterhelt hátokkal,
Izzadnak, fehéről szájuk tajtékokkal.
Vallyon mit jelentnek e gyors jövevények?
Talám a városhoz van menni törvények?
De tovább mit látok az égnek kékségén?
Egy ragyogó csillag ballag kerekségén.
Sugarát intézi a koronás főkre,
Mint a felkelő nap bércekek s erdőkre.
Ez már a természet rendét fellyül mulja,
S az álló csillagok törvényét feldólja.
Vagy csak kaprozása a megcsalt szemfénynek?
Ó természet, ezek benned mért történnek?
Nem! - igaz látás ez, értem már rejtekét,
Illik, hogy kihágja természet mértékjét.
Amint Betlehemből jobb felé utaznak,
Egy istálló födő fái akadoznak.
Födetlen tetejét hófúvás takarja,
Rongyos oldalait éjszaki szél marja.
Ott fekszik emberi nemünk megváltója,
Kinek olly sok század vala sohajtója.
A jászolban reszket egy szénanyalábban,
Nem pedig kárpitos kevély palotában!
Szüz annya Józseffel állnak körülette,
Üzi a hideget barmok lehelete.
Talám ezt idézi e három jövevény?
Kinek kalauzza az a szokatlan fény?
Ugy van, béléptek már, bókulva imádgyák,
Olly nagy kegyelmekért az egeket áldgyák!
Tisztelik királi ajándékjaikkal,
Illetvén kis kezét édes csókjaikkal!
Örülj márrnost ember illyen változáson,
S térdet, fejet hajtsál e csudalátáson!
Kiss Boldizsár, te is jelentsd örömedet,
Ki egy szent királnak köszönöd nevedet.
De, hogy hosszas légyen buzgó vigasságod,
Élj, s azután égben légyen boldogságod!

Ányos Pál (Első remete Szent Pál rendénb lévő szerzetes):

FAISZI ÁNYOS JÁNOSNAK

Kedves Bátyám!

Muzsám, kelj szárnyakra budai bércekről,
Tanuld gyorsaságod a puha szelekről,
Bakony erdejének siess rejtekében,
Hol magát Diánna mulattya székében.
Meg ne rettenny pedig a hófuvásoktól,
Vagy letörő ágok csattogatásoktól,
Sem éjszaki szelek komor zugásától,
Vagy szomoru baglok huhogatásától.
Megszoktad te már ezt anyád emlőjénél,
S sokszor jobban tetszett nevelő tejénél.
De ha félsz is, azt mondd: ócsálni nem merem,
Mert tudom, rózsa is tövis között terem.
De ha bejutandasz küszöbén honnyomnak,
Mondgy ezer köszönést egész vagyonomnak,
De főképp üdőssebb testvéremhez járulj,
Kinek örömemről eképpen elárulj:
Bátyám! már szerencséd felfogott karjára,
Visz az egek felé sasoknak módgyára,
Röpülj! áldgyon az ég szerelmes mátkáddal,
Kit ugy szeress szivvel, mint igérted száddal.
Ezt végezvén Muzsám, hadd el Bakonyságot,
S friss szárnyokkal idézd a sik pusztaságot.
Meglátod majd Pápát Eszterház várával,
Mellyre még a nap is néz szebb sugárával!
Itt a levegő ég új erőt osztogat,
Itten ambrosiát Jupiter kóstogat.
Minden elevenebb e boldog térségen,
Hol szerelmet lehet venni, de hivségen!
Te azonban Muzsám eztet ne tekéngesd,
Hanem szárnyaidat Pápára igyengesd.
Már tudod, melly házhoz kell ottan bétérned,
Ne félj, kegyelemben könnyü lesz béférned.
Egész uri házot ezerszer köszöntsed,
Azután áldásom ángyomra igy öntsed:
Édes ángyom, ezer s ezer jót ohajtok!
Szerencsédért holtig az éghez sohajtok!
Ne sirj koszorudért, amellyet leteszel,
Mert e veszteségen egy hiv szivet veszel.
Muzsám! ha ennek is végire jutottál,
Mind bögyödbe szedgyed, amiket hallottál,
Vigság napján pedig egy kis szegletben ülj,
Hol a nagy örömben helyettem részesülj,
Azután térj vissza a gyors fuvásokkal,
S kedveskedgy szivemnek vidám ujságokkal.

És szíves engedelmeddel lemásolom, és küldöm tovább, minden ivadékomnak.

Mintha én találtam vona!

Meg...
Fel...

Rendületlenül

S ha másként nem — hát legbelül:
Hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
Nehogy meghallja más, kívül?

Hát szakálladba dörmögd, hogy:
Nincs hely számodra e kívül.
De aztán — rendületlenül!
Ezt aztán — rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
Nincs más belül, nincs más belül!

Sinka István

VALAKI SÍR A DUNAKORZÓN

Jaj, mégis miért és hova futtok
szép szent habok,
hogy nem fordúltok vissza soha
rokontalan arcunkra nézve,
amely a fénybe és az estébe bámul csak szegény
és úgy hallgat csendes nagy árnyékok alatt,
míg lennn, az ősfolyam, a boldog Duna-vízcsepp szalad
és viszi forró fiatal könnyünket,
mit elsírunk Pesten, lámpák alatt a Dunakorzón.

1934

SZÉL ÉS KOROM

A Duna habja elmegy dalolva,
s fölötte mi állunk a hídon
szegény árnyak... ránk fú az idő.
Én az illatos folyóra hajolva
ezt suttogom: - eredj Dunám
üvegkoporsó... Ez lesz a sírom!
Mert hiába lázad itt zöld ág,
kicsi bogyó, ibolya magja:
átfon bennünket egy idegen folyondár
és nincs egyéb szélnél és esti koromnál.
Az is lehull, elnyeli a folyó -
...S a Dunán nyögve, fekete tavaszon
úgy leng az éj, mint megcsúfolt lobogó.

1937

SZÓLJON AKI LÁTTA

Dús András juhász volt,
már fekete a képe;
leásták pihenni,
le a fák tövébe.

Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
...Istenem, magyar volt:
szóljon aki látta.

GATYÁIMNAK NAGY VOLTÁRÓL

I. Előhang
Nem éneklek ölő csatákat,
kemény vitézek vére hulltát,
gyors ceruzámnak büszke témát
nem a harcokkal tele múlt ád,
nem dallok győzedelmi mámort,
mikor száz trombita riad –:
rekedt hangon és kis mosollyal
megzengem a gatyáimat.

Urak, hölgyek, cigánylegények,
lélegzetetek el ne álljon,
legyetek elnézőek, hogyha
átlépek száz illemszabályon,
púderes-füstös képetekre
üljön figyelmes áhítat – :
mert azértis, és csakazértis
megzengem a gatyáimat.

A gatyáimnak nagy voltáról
– mint mondám fönnébb - szól ez ének,
mert nem mindennapi gatyák ám
urak, hölgyek, cigánylegények!
És illő, hogy késő koroknak
mentse meg őket ez irat,
amelyben hallgató füleknek
megzengem a gatyáimat.

II. Keserves ének eme gatyákról

Nos, vegyem föl most e gatyákat
– Száruk puha bársonya föd be –,
ezekben úgy néz ki az ember,
amikor megy, mint hogyha jönne.
A kerületük meghaladja
hosszúságban a Lánchidat –
hát mondjátok: nem érdemes, hogy
megzengjem a gatyáimat?

És értékesek e gatyák,
nem mondhatnám, hogy másra vágynék:
a boldog kort őrzik, midőn
egy gatyában járt a család még,
s ez a gatya hordozott holtig
sok ősapát, apát, fiat –
s így történelmi keccsel bír, ha
megzengem a gatyáimat.

Most egyedül lakom gatyáim,
s más gatyákban lakik családom,
így hát, ha sétálni kívánok,
tágas, bő téreit bejárom,
bár félek, hogy egy zegzugában
megtámad egy királyi vad,
s nem engedi befejeznem, hogy
megzengjem a gatyáimat.

Ajánlás

sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni
gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni
induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni
a jóságot még ma
el kéne kezdeni
óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni

/A Fekete Bojtár nyomán/

Nyolcvanadik őszre várván
köszöntsd szívem; ismerős.
Milyen évek! Nincsen nyár se,
ősz van csak és újra ősz.

A nappalok hajlatában
kereng a rét és vele
lábam nyomán örökre át-
perg az erdők levele.

Sorsom elfogyó ágában
szobám sötétjét fonom,
s őszi dongó, őszi légy és
eső sír ablakomon.

Megsárgulva fut az idő,
köszöntsd szívem; ismerős.
Milyen évek! Nincsen nyár se,
ősz van csak és újra ősz.

MAGYAR JAKOBINUS DALA

Ujjunk hegyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, oláh, szláv bánat
Mindigre egy marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer éve rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme barikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitka seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

KERÜLNÉL CSAK TE AZ UTCÁRA

Ti, népatyák! Ti, "nemzetféltők"!
Hol van köztetek egy Széchenyi
aki egy évi jövedelmét
a Nemzet asztalára teszi?
Csak torkotok van és zsebetek.
Békültök, privatizáltok -
s közben úsznak a milliárdok -
s szanáltok száz gyárat,üzemet,
És mit fáj érte a fejetek,
Ha százezer utcára kerül?...
"Legalább nem lesz egyedül
aki kenyér nélkül maradt -
legalább lesz, lesz, aki télen
bagóért söpörjön havat."

De kerülnél csak te az utcára
három "pocfogó"apjaként -
és nem látnál semmi reményt,
hogy lesz betevőd a télre.

Hogy lehet ilyen törvényt hozni?
Hát, van nektek istenetek?
Hisz , azt a kenyeret eszitek
amit a nép izzadt!- A fejetek
nem jó helyen van, esküszöm,
Ha hóhér vagyok, leütöm.

Takáts Gyula:

IDŐT ÉS VERSEKET