BABITS MIHÁLY: KEZDŐDIK ÉLIÁS TESTVÉR HITELES TÖRTÉNETE1.
Az időben, amikor még Szent Ferenc, az Isten választott szegénye, akit az Úr e világnak adott az emberek nagyobb üdvösségére, a földön járt, történt egyszer, hogy a mondott dicsőséges Szent télvíz idején menne Éliás testvérrel Perugia városából az Angyalok Asszonyáról nevezett klastromuk felé. Mivel pedig erős hideg vala és nem volt semminemű köpönyegük, Éliás testvér igen fázott s gáncsolja vala magában Szent Ferencet, hogy ilyen időben vitte volna útra, holott még az ebek is behúzódnak faházikóikba. Megjelentvén pedig Isten csodálatos módon Szent Ferencnek az ő gondolatát, kiálta néki Szent Ferenc és így szólt:
– Éliás testvér, bátor a fráterek az egész földön nagy példát adjanak szentségre és üdvös épülésre, mindazonáltal kösd ezt az ujjadra s vésd buzgón elmédbe, hogy nem abban vagyon a tökéletes Vigasság.
S tovább menvén, másodszor is kiálta Szent Ferenc:
– Ó Éliás testvér, bátor a fráter megszólaltatná a némákat, kiegyenesítené a bénákat, elűzné az ördögöket, hallókká tenné a süketeket, látókká a vakokat, járókká a sántákat, és ami nagyobb dolog, feltámasztaná a négynapos halottakat; írd fel magadnak, hogy nem ebben vagyon a tökéletes Vigasság.
S még tovább menvén Szent Ferenc, harmadszor is erősen kiáltott, hogy a nagy szél el ne vinné a hangját:
– Ó Éliás testvér, bátor a fráter minden nyelveket tudna, és minden tudományokat, és minden Írásokat, úgy hogy jövendölni tudna és kinyilvánítani nemcsak a jövendő dolgokat, hanem a lelkek és vesék titkait is: tudd meg, hogy nem abban vagyon a tökéletes Vígasság.
S tudván Szent Ferenc, hogy Éliás testvér Isten segedelmével nagy tudományra tett szert, s erről mindenek felett dicséretes vala, kis idő múlva megint erősen kiáltott:
– Ó Éliás testvér, Isten juhocskája, bátor a fráter az angyalok nyelvével beszélne s ismerné a csillagok futását s a füveknek erejét; és bátor a földnek kincsei megnyilatkoznának előtte, és megismerné a madaraknak és halaknak és minden teremtett állatoknak különb-különb nemeit, és az embereknek és a fáknak és köveknek és gyökereknek és üdítő forrásoknak: jegyezd meg, hogy nem abban vagyon a tökéletes Vigasság.
S még egy kis darabon menve, ötödször is kiáltott Szent Ferenc:
– Ó Éliás testvér, bátor a fráter oly jól tudjon prédikálni, hogy minden hitetleneket a Krisztus hitére térítene: jegyezd meg, hogy nem abban vagyon a tökéletes Vigasság.
2.
S tovább beszélvén ily módon a szélben mintegy két mérföldnyi úton át, végre Éliás testvér nagy csodálkozással kérdezé és monda:
– Atyám kérlek téged az Isten nevében, hogy mondd meg nekem, miben vagyon a tökéletes Vigasság?
És Szent Ferenc ekkor így felelt:
– Midőn elérendjük az Angyalok Asszonyáról nevezett klastromunkat, így megfürödvén az esőben, összefagyva a hidegtől, beszennyezve a sártól, s éhségtől megtörve, s kopogunk a zárda kapuján s a portás haragosan jövend és mondja:
– Kik vagytok?
és mi feleljük:
– Testvéreitek közül kettő vagyunk;
és ő mondja:
– Hazudtok; előbb vagytok két csavargó; csalva járjátok a világot és rabolva a szegények alamizsnáját; takarodjatok;
és nem nyitja ki nekünk, és künn hagy állani a hóban és a vízben, fázva és éhezve egész éjjen át: akkoron, ha minde bántalmakat és minde kegyetlenségeket és minde kínszenvedéseket béketűréssel elviseljük, panasz és zúgolódás nélkül: s alázatosan és szeretettel azt fogjuk gondolni, hogy az a portás jól esmér bennünket és hogy Isten adja a szót ajkára ellenünk: Ó Éliás testvér, tudd meg, hogy ebben van a tökéletes Vigasság.
És ha tovább is kopogtatunk és ő kijövend dühösen, és tolakodó csavargók gyanánt gorombaságokkal fog elűzni, mondván:
– Pusztuljatok innen, gyalázatos latrok, menjetek ispotályba, hogy ne innátok többé és ne paráználkodnátok;
ha mi ezt töredelmesen és örömmel viseljük és jóra való szeretettel; ó Éliás testvér, jegyezd meg, hogy ebben vagyon a tökéletes Vigasság.
És ha késztetve az éhségtől és hidegtől és az éjszakától, tovább is zörgetünk és kiáltozunk, és kérjük az Isten szerelmére, hogy nyissa ki és bocsásson be minket; és ő megbotránkozván így szól:
– Ugyan tolakodó csavargók ezek; de megfizetek nekik méltóképpen;
és kijövend egy nagy bunkóval, és megráz a csuklánknál fogva, és a földre vet és a hóba görget, és megver a görcsös bunkóval: ha mi mindezeket a dolgokat békességgel tűrjük és örömmel, az áldott Krisztusra gondolva, hogy az ő szerelméért tartozunk elviselni: ó Éliás testvér jegyezd meg, hogy ebben vagyon a tökéletes Vigasság; és annak okáért halld a következést, ó Éliás testvér. Fölötte a Szentlélek minden adományainak s valahány kegyeket Krisztus barátainak enged, vagyon az adomány: legyőzni magunkat s Krisztus nevéért örömmel szenvedni büntetést, bántalmat, gyalázatot és megpróbáltatást; minekutána mind a többi ajándékokkal nem büszkélkedhetünk, minekutána nem mitőlünk vannak, hanem Istentől vannak; azért is mondja az Apostol: „Mid van, ami nem az Istentől van? és ha Tőle van, minek büszkélkedel, mintha tőled volna?” De a megpróbáltatás és látogatás keresztjében büszkélkedhetünk, mert ez a mienk; azért is mondja az Apostol: „Nem akarok büszkélkedni, hanem a mi urunk Jézus Krisztus keresztjében.”
3.
De Éliás testvér lelkét a kevélység ördöge tartotta megszállva s gonosz makacsságot költött benne Szent Ferenc szavaira. Midőn pedig megérkeztek volt a nevezett zárdába, a fráterek énekre gyülekeztek össze a Porziuncola nevű kápolnában; lévén pedig éppen böjtnek ideje, ama szép éneket énekelték, amely így kezdődik:
Qui humanae legis
vitae folium,
quod natura scripsit,
audi scholium
Azonban a kevélység ördöge ilyen gondolatokat súg vala Éliás testvérnek:
– Vajon csak a szenvedés lenne az enyém és az Isten nem teremtett-e számomra örömet is? Olvastam a könyvből, amelyet a természet írt; iparkodtam megismerni a füvek erejét és a csillagok járását; s vajon evvel sem szabad-é büszkélkednem? Járatlan mezőkön szedtem az iratos növevényeket, hogy dicsérném az Urat az ő alkotásaiban; és ismerek minden teremtett állatokat, melyek Umbriában és Toscanában találhatók. Nagy ó könyvek közt vigyáztam éjjelente, hogy tudományomat Krisztus szegényeinek javára fordítanám. És áldottak a szegények és ügyefogyottak és éreztem, hogy gazdag vagyok minden szegénységemmel, s lelkem telve ajándékokkal a világ számára. S ki veendi el ezt tőlem s ki tiltja meg, hogy büszke legyek vele?
Ezenközben a fráterek tovább énekeltek és velük Éliás:
Debilis et fortis
olim saevae mortis
fient spolium.
A sötét kápolnában nagy délutáni árnyékok szálltak s Éliás testvér megdöbbent a betámaszkodó árnyékokon.
– Ki veszi el, Éliás? az Isten elveheti. Nem híhat-é ő bármely pillanatban ítélőszéke elé, avagy nem zavarhatja-é meg eszedet őrültséggel és minden kórokkal itt e helyben? Aki Ő reá kevélységgel gondol szívében, nem ütheti meg azt derült égből is az ő mennyköve azon minutában? Hordozhat-é valaki káromlást szívében sokáig? S nem hordozol-e káromlást szívedben, Éliás? Te akarsz az Istennel kiszállani és azt mondani a Mindenható színe előtt: Ezt vagy ezt senki tőlem el nem veheti? És mégis, ami egyszer az enyém volt, elveheti-é tőlem maga az Isten is, hogy az az enyém volt? Teheti-é, hogy ami lett, ne lett légyen, s amit tudtam, ne tudtam légyen, s amit tettem, sohasem tettem légyen?
Ezenközben a fráterek tovább énekeltek:
Illa Codrum, Croesum,
servum, llberum…
Éliás testvér érzé szívében, hogy káromlás az, amit gondol, de nem tudta nem gondolni és szívében így óhajt vala:
– Mily boldogok a pogányok, kik is nem tudják, hogy gondolataikért lakolniok kell. Honnan jön a gondolat, lábujjhegyen, miként a tolvaj, hogy ellopná a lélek nyugodalmát? Az ördögtől jön, aki úgy lélegzi magából a gonosz gondolatokat, valamint a Szent Lélek az isteneseket. Jön és kopogás nélkül belép a lélek ajtaján. Éliás! miért tártad ki lelked kapuit?
Ezenközben a fráterek tovább énekeltek (künn pedig süvített a szél):
…macrum et oboesum
herum, farnulum
uno sternit ictu,
finito conflictu
fert in tumulum.
4.
És jöttek az árnyékban a gondolatok és kopogás nélkül béosontak Éliás testvér lelkének kapuin:
– S vajon, ha leüt ezen minutában, nemde örökre kárhozott lész, Éliás? Vaj’ csak a gyónásig, csak a kapitulumig… De a gyónás is meddig segítend rajtad? Mert a gondolatok, mint az árnyékok, jönnek, jönnek nesztelen. Vajon mikor fog leütni és sírba vinni ama Hatalmas, ki kénye szerént leüthet és sírba vihet, a kárhozat, valamint a kegyelem állapotában? És biztos-é örök életed, holott még az igaz is hétszer botlik napjában? És pedig te szenvedtél, és fáztál és elhagytad atyádat és anyádat, hogy kövessed Krisztust. Atyád most is haragszik, anyád még most is sír. És mindenkoron meghalhatsz és elkárhozhatsz. Mert ezt gondolod, azért is elkárhozhatsz. Vaj’ boldogok valának a pogányok, a Codrusok és Croesusok, kik nem tudták vala, hogy gondolataikért számot kellend egyszer adniok. Elkárhoztak ők, de elébb…
Ebben a pillanatban Éliás testvér ijedten nézett fel, mert úgy tetszett neki, hogy atyjának hangját hallja, kinek házát Krisztusért elhagyta vala. És mintha ezt mondta volna atyja az ő gúnyolódó hangján:
– Úgy bizony, nem fáztak és nem koplaltak.
De mire felnézett Éliás testvér, már csak az éneket hallotta, hogy ama szép versbe kapott:
Cerne vix enatum,
cerne flosculum,
ut supremum figas
illi osculum,
in hoc brevitatis
vitae vanitatis
sume symbolum.
És ekkor Éliás testvérnek eszébe jutott ama nagy könyv, melyet egyszer leírt volt, egy Horácius nevű latin poétának az ő verseiből, aki is sokféleképpen elmondotta, milyen bolondság az életet fel nem használni, mígnem jövend a morgó vénség és a sárga halál. És hallván az éneket, úgy érezte, hogy sírnia kell a vágytól, egy virágszálat utoljára megcsókolni. És látván a sovány barátokat a gyertyafényben, azt kérdezte szívében s érzé, hogy kérdése bűn: Mi kedve lehet az Istennek abban, hogy hívei szenvedjenek? Fázzanak, koplaljanak? – És érezvén bűnösségét, kétségbeesve kérdezé: – Miért engedi rámjönni az Isten e rossz gondolatokat, minden szenvedésnél nagyobb szenvedést. Boldogok a pogányok, boldogok akik az ördögéi, mert nem kell az ördöggel kűzdeniök. – Elkárhozom, gondolta, és nem kapok érte semmit. – Aztán megint azt gondolta: – Nem lenne-e nagyobb hős és nagyobb ember, aki az Istennel küzdene, mint Jákob? – Elkárhozom és most már úgyis mindegy. – És arra gondolt, hogy odafönn a hegyi városban fársáng van és az utakon járnak az álarcosok. Ijedős hideg vágyak zsibongtak testében és nagyokat dobbant a szíve arra a gondolatra, hogy mi mindent tehetne. Ezenközben a fráterek még egyszer énekelték:
…in hoc brevitatis
vitae vanitatis
sume symbolum.
5.
Mikor ima után kapitulumra átvonultak, Éliás testvér nem ment kapitulumra, holott azonnal megszabadulhatott volna bűneitől az Isten csodálatos malasztja folytán, melyet az igaz gyónóknak ad. Hanem utolsó lévén a sorban, mikor áthaladnának az udvaron, megálla a kapunál, mígnem a többi fráterek csuklyájukba mélyedve észben nem vették, hogy elmaradott volna. Mert az Isten végtelen gyávaságot öntött volt bele büntetéseül vétkeinek, nem merészelt kapitulumra menni, hanem megállt a kapuban és mikor a kapus nem figyelmezett, kiosont. Akkor is még megállt, mert az Isten végtelen gyávaságot öntött volt bele, nem merészelt felmenni a hegyi városba atyjának örömére, hogy letenné a szerzet ruháját. Sem az Istennel bátorságosan, sem az ördöggel küzdeni nem merészelt, s rémüldözött szívében ama gondolatra, hogy a fársángon kóborló barátot az utcai emberek meglátják. S akkora utálatban kezdé tartani Szent Ferenc ruháját, melyet viselt, hogy úgy látszék önnönmaga előtt, mintha a legsilányabb zsákot hordaná; irtózva nézte a durva kámzsaujjakat, csömörrel a csuklát, s csuhája hosszú és érdes volta elviselhetetlen tehernek látszék a Démon előtt, mely benne lakozott. Azonban a szél fújt és Éliás testvér fázva nézett a meredek dombra, a nagy falakra és a barna várra, nézett a hegyi útra, mely a városba vezetett, nézett a kemény, kopasz földekre, hol szebb időkben a tücskök észveszett zenéje cuppogott; a szürke égre, mely hajdan oly lármás kék tudott lenni; valami zenét is hallott és nem tudta mi leszen véle.
Valami zenét is hallott és mikor feltekintett volna, a hegyi úton az Isten végtelen kegyelméből csodálatos fényességet lát vala, és a fényességben nagy sokaságot kijönni sorban a városból. És nagy hirtelenséggel szellemében elragadtatott és térdre hullott nagy reverenciával és szemére húzta a csuklyáját és keresztbe kulcsolt karokkal meghajolt. És midőn ismét feltekintene, csodálatos látomás mutatkozzék néki az Istentől: amennyiben hogy messze előtte a hegyi úton látá általhaladni mintegy szenteknek véghetetlen sokaságat, processzió módjára kettenként, kettenként, a legszebb és legdrágább szövetekbe öltözködve mindmegannyian; és az arcuk és a kezük fénylett, miként a nap, úgy mentek angyalok énekével és muzsikájával, amely szentek között valának fiatalok és valának öregek, valának minden rendűek, neműek és állapotúak és édes tánccal haladtak, dicsőséges szeretettel, szent lobogókkal páronkint, páronkint.
És íme, amint jobban megnézte volna, úgy látszék neki, hogy a dicsőséges Szenteknek arcuk félig el vagyon takarva és amint ismég jobban megnézné, úgy látszék, hogy csuklyával vagyon eltakarva, amilyet a Szent Ferenc testvérei viselnek és hogy töredelmesen viselnék a csuklyát és békességes ájtatosságban és béketűrően mennének a szélben, angyali tánccal és zenével, mint Isten juhocskái, ugrándozva és kisded csengővel a nyakukon. És nagy fényesség jőve a városból.
6.
Ekkor, távozván a látomány, Éliás testvér bément a kapitulumba és töredelmesen meggyónt vala, és megtisztult bűneitől az Isten véghetetlen kegyelméből, aki nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. És meg vagyon írva, hogy Éliás testvér azontúl alázatosan tűrte a hideget és szenvedést és sok esztendők múlva kegyelemben halálozott el, miután az Úr Jézus testét ájtatosan magához vette volna.
7.
Ama látomás pedig onnan eredt vala, hogy ugyanakkor Ascesi városának mulató ifjai fársángi menetben kijöttek vala a hegyi falak közzöl és a szolgák nekik fáklyákat tartottak volna; ez volt pedig a fény, melyet Éliás testvér látott. A farsangi menet pedig álarcokban vala; s az álarcokat látta volt Éliás testvér az Isten végtelen kegyelméből csodálatos csuklyáknak. A didákok közt voltak pedig könnyelmű és szemérmükről megfeledkezett némberek, kik is keszkenőiket lobogtatták; és e keszkenők a szélben szent lobogóknak látszottak Éliás fráter elragadott szemei előtt. És muzsikáltak vala és a némberek énekeltek és táncoltak; de az Isten ezt csodálatos módon angyalok énekévé és muzsikájává változtatta Éliás testvér füleiben. És így van az, hogy az isten véghetetlen hatalmával a gonoszból is jót tud csinálni, és a gonoszság tivornyáit eszközül használja a tévelyedett bárányok megigazulására. Melyről a fentebbiekben mindenki üdvös tanúságot vegyen. Ámen.
(Úgy olátszik négyévenként eszembejut 
