Futó mosoly szonettje

Kimertük az utolsó vödörrel
ami maradt az évből, de helyén
az új panasz évszaka kizöldell
s tövedzik ugyanaz mélyből a remény

a kút fölé hajló szívdobogásnak,
hogy a tenger, a tenger legalább,
nem roppantja be ős-ácsolatát –
utópiáink úgyis szertemállnak

s marad édesnek szomjunkhoz a víz
a kő keménynek, lábnyomod hazául,
akik könnyében a só sose másul

I

Vörös függöny mögött a ködös éjben
Csak isznak ők s a mély pohárba néznek,
Melyben vörös bor csillog tompa fényben,
Bora búnak, vigasznak és veszélynek.

Ez a határ és itt kell elterülni
A sáros hóban szárnynak és reménynek,
Ez a határ, az élet hegedűi
Itt gyanta híján fásultan zenélnek.

Itt inni kell, itt borban az igazság
És a vigasság, hit, szerencse, álom;
Mind a pohár felé lendíti karját,
Mely telten csillog az üres határon.

Vörös függöny mögött a ködös éjben,
Dagadt szemekkel a pohárba néznek.
Ez a határ s a csöndben és a télben
Sorompóját lecsapja itt az élet.

II

Ma hull a hó és álom hull a hóban,
Bólint a láng az üres kaszinóban.

Az öreg doktor német lapba süllyed,
Mint vén kámzsás, nézi a gót betűket.

A szolga fát tesz a beteg parázsra,
Horácius, hol mezeid varázsa?

Itt ólomlábon jár a gond a hóban
És Amerika rémlik a viskóban.

Amerika, az aranyhímű távol,
Szőve remény és kétség fonalából.

Ma hull a hó és álom hull a hóban,
Befüggönyözve a világ valóban

S a függönyön túl zene szűri hangját,
Egy operában ma Puccinit adják.

Kosztolányi Dezső
ÉNEK VIRÁG BENEDEKRŐL

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma,
a buta "modern technika" korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván,
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek,
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet,
s mindég holdfényben mondták, hogy szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem - essős vízfestmény - Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján,
és új boron, mikor habos rámpás -
kapukulcs a kezemben, kézilámpás -
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten,
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a "szent öreg" élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most hol ő lakott rég,
s alázatos és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigoru szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifju-ósdi lantos,
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazá-t, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s "Magyar Jövőnk"-ről vagy száz hexamétert.
Ő meg bólintott volna a homályon,
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Itt még több fotó van.

A Magyar Kultúra Napja az Urániában

A kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását Szatmárcsekén. Erre az eseményre emlékezve 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.

Csütörtökön voltam az Urániában a Magyar Kultúra Napján.
Hoffmann Rózsa nyitotta meg, Balogh Zoltán mondott ünnepi beszédet.
Zene, tánc, versek és súlyos, nehéz gondolatok váltották egymást a magyarságról és a magyar nyevről. Közreműködtek: hazai és határon túli művészek (gyönyörűen beszéltek!)
Ami nekünk a legjobban tetszett:
Pál István "Szalonna" és zenekara,
Gábor Ferenc: Magyar vagyok (Meleg Vilmos adta elő)
Kókai Rezső Kvartettje négy fiatal zenész)
Ókovács Szilveszter Cseh T. Budapest (nagy merészség volt, de ott volt a helye!)

De a legeslegszebb a Himnusz volt, éneklés nélkül, egy szál népi hegedűvel.

József Attila
MEDVETÁNC

Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?
Fordulj a szép lány fele!
Brumma, brumma, brummadza.

Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
Nyusztból, nyestből, mókusból,
kutyából meg farkasból.
Brumma, brumma, brummadza.

Gyöngyöt őszig válogattam,
fogaimra úgy akadtam.
Kéne ott a derekam,
ahol kilenc gyerek van.
Brumma, brumma, brummadza.

Azért járom ilyen lassún,
aki festő, pingálhasson.
A feje a néninek
éppen jó lesz pemszlinek.
Brumma, brumma, brummadza.

Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
Ha nem azzal, körömmel,
a körmösnek örömmel.
Brumma, brumma, brummadza.

Szép a réz kerek virága,
ha kihajt a napvilágra!
Egy kasznárnak öt hete
zsebbe nőtt a két keze.
Brumma, brumma, brummadza.

Milyen véletlen, éppen ma tudtuk meg a választás időpontját és a mai versem pedig a HIMNUSZ.
"Hozz rá víg esztendőt"

január 22.

Kölcsey Ferenc
HIMNUSZ
A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak1 vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt2 csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád3
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben:
Most rabló mongol4 nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán5 vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!6

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek:
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.7
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!8

Gyónóknak és gyóntatóknak

Dőlnek évszázadok fals falai,
értékátrendeződés zaja zúg,
Sátán poklának várfalai
porladnak, - még csak beborul-,
de már aktív minden démona.

Mi lesz, ha esik? Ha Isten újra
elmossa – a mestermunkát-,
s özönvizet zúdít ránk újra,
ha eltörli Sátánférc ukázát,
és szeretetet ébreszt a lelkekben?

Mi lesz kaszt-kotlók? Ki kell a tojás?
Nem fog összetörni tükrötök?
A magatok után hagyott morál-
-ordítás átszakítja-e dobhártyátok?
S örökre csend lesz, végre csend!

Bűnzajban acsarkodik most a káosz,
lelkünk kitépi a testünkből,
uralkodik, zsarol, diktál, rád ront,
majd koldulja a bűnbocsánatot,
de hiába – ebben a sivár világban
nincs kapaszkodó!

"Boldog pacsirta trilláz, csattogat,
Dalolva zengő, szép zsoltárokat."

ROZSVIRÁGZÁSKOR

Eszembe is jutott a madárról egy vers, meg egy dal is:

"Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajtnok ébred hősi lanton."...

Vajda János
A VIRRASZTÓK

Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.

A sirásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.

A csontokon sem rágódnánk,
De hát - ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség;
Fizet minket a nemzetség,
Ha sírunk, énekelünk.

Már maholnap ez se kell majd.
"Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Haj rá étel, dal, ital!"

Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a mult elfeledve,
És eladva az a föld,

Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak...
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.

Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi - álmodunk.

Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami...

A nagy tenger éjszakába
Ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon,

Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!

És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt...
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot...
Égen földön semmi nesz...

Márai Sándor
HOL VAGYOK?

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! - hol vagyok?

A FEHÉR ERDŐ