Politúr rút az érdek
Tőzsdeárfolyam vízén
Bankharács nő és kamat
Így Hizlal pénz hatalmat
Zeng-bong a világ násza
Észtveszejtő agg Khámor
Iszonyat áradása

Árad halál tudata
Minha élete vágya
A rettegés kutyája
Mind csak Benne ugatna
Nem csillapodik láza
Tügőbeteg Gyermek sír
A sötét éjszakában

Így töltődik a Tálca
Érzéki halál táncra
Szellem harácsolásra
Készül - Árad a fénye
Törött életidomok
Bilincsei hullanak
Szépség-imát igérve

Elundorodva vádol...
Ragacsos judaságról
Búsan tavaszra hajló
Czondrák mondják makogják
Ez nem a templom ajtó
Pusztai én-koporsó...
Nemzet tudatunk ágya...

Pörög a hír motorja
Gyújtózsínór a nóta:
Öl az árulás árnya
Pénzzel rombol a gazság
Törött lámpa a szabadság
Megront a kufár horda

Alexander

MÁRCIUS IDUSÁN

ahogy belekap a szél
már nem a zászló
trikolór selyme beszél

1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Az ördögvölgyi erdők alól,
Menyétként, kúszik elénk az ősz –
lecsupaszitja lombját az ág,
szél zörög, repül a törmelék,
hideg köd ráz fejünkre zuzmarát,
de Te ne szólj arról senkinek,
mily bánat sebezte szívedet,
mikor szibériai hidegség
tépte a fák, fonnyadt levelét –
s az októberi virágok elfagytak,
egyetlen éjszaka alatt!

56’ november negyedikén,
a hártyás hazugságok szétszakadtak:
takaratlan világított az erőszak –
kopáran, akár a téli Nap.

Nem ez volt az első áldozat.
150 éve, 40 éve –
vagy régebbről kísért az emlék?
ma is viseljük az átok terhét –
iszonyú csapások metélték
a nemzet, ájult testét –
Nemzedékről-nemzedékre
hullott népünk, drága vére,
s az ünnepnapi trikolórt is,
hányszor cseréltük feketére?

Az ördögvölgyi erdők alól,
bús emlékeket sodor a szél -
legendás, Magna Hungária,
mióta csak megszülettél,
ellenség les rád, az Ural mentén.

Nyomodba járt: kozák, török, tatár,
mint hajdan: bessenyő vagy metélt kazár –
kelet sorsunkba fonta ujját,
s mindig eljött, kérni a jussát!

Azért, Te meg ne állj és ne félj!
erdei ember fog rád fejszét,
dob követ, pikát, dárdát feléd,
mert sorsod les reád szüntelen:
életed veszély és kegyelem –

Az ördögvölgyi erdők alól,
kúszik elő a régi emlék,
szemedbe port szór a szél,
füstöt harap a száj,
de Te ne szólj és meg ne állj!
füledbe döng a láthatár,
nem kiáltott senki feléd,
előre nézz! Jaj Te szegény!
rohanjon a láb, siess tovább!
nem bujtat el a kő, a felhő –
kietlen a patakágy – az erdő.

Egyre tovább, tovább!
ott a kukoricás,
az életért fuss már tovább!
ne várj fegyvertelen,
meztelen kebellel –
verssel és hűséggel szívedben,
sugárzó szemeddel,
oly védtelen vagy –
vigyázz! halálfia vigyázz!
Sikolt, megőrűlt az idő, kicsorbult a Nap,
védd magad! még egy pillanat
és a halál szele elragad –

Az ördögvölgyi erdők alól
jött a portyázó kozák -

Csupaszőr ember ült lován,
idegen volt néki e táj,
senkit nem ismert ő,
nem is tudta tán, hol a határ?
nem tudhatta,
hogy a villogó fehér ingben,
ama inas, kis ember, költő -
egy évezredben,
csak egyszer születhet, ilyen
költészetet teremtő szellem,
az élet titka, megrendítő –
nagyonvárt, szellem ébredése:
a nemzeté, világé volt Ő.

Nem tudta a kozák,
hallgattak a fák,
miért állt meg és fordult felé?
nem értette szavát,
nem menekült, nem védte magát:
lehunyt szemmel várta a csapást –

A kozák, mint már annyiszor,
eljátszotta a szerepét,
de valamiért fülébe csengett:
„fegyvertelen, békés ember volt” -
bár nem mondta senki „légy átkozott” -
mégis szégyelte magát akkor ott:
kegyetlen, orosz kozák – a sors
névtelen eszköze – gyilkos,
rossz ügyet szolgáló katona,
melyért ezerszer lesújt reá
s népére, az Isten ostora!

Az ördögvölgyi erdők alól
kúszik felénk a Tél,
de Te ne szólj és semmitől ne félj!
szemedből porhót kapkod a szél,
56-os emlék is lehetnél -
a GULÁG –
Don, Cherszon, a fogolytábor,
ahol Apám lelke szállt az égbe,
a pokol-világ igazságért kiált!
Télre nyár – Segesvár – vége!
egyedül vagy forradalmár!
fegyvertelen kezekkel,
verssel a szívedben,
oly védtelen az ember –

Eltaposták,
erőtől gőzölgő hatalmak –
egy nép vesztette el szabadságát
és a forradalmat –
Lovon a kozák,
harckocsiban 56-ban,
ide küldte éretlen fiát,
Budapest, Afganisztán,
Segesvár – utolsó csaták –
lovon, harckocsiban a kozák,
mennyi fájó emlék: ellenség,
katonák, katonák, katonák,
statáriális bíróság –
mintha széttörne a történés,
annyi láb taposta a hazát –
bíbor-fekete az ég:
könnyesen szétfolyik a kép –
elfogták, megölték, miniszterelnökét –
mindig cserbenhagyták
és meghalt az igazság –

Tornai Józsefnek

Elképzelem, hogy újra itt lakunk
Dunaharasztin, legalább nyaranta –
utcára nyílik innen a víz,
s a fövenyvad ég pusztára tárul,

de a hatásokat azért kerüljük
nem vagyunk csikasz, aranysakálfajta –
beszélt némelyünk apja,
törökül beszélt jászul!
s amit leszűrtünk a grammatikákból:

dobálhat sorsunk, mi van fájdalmas ebben?,
lóugrás, bakugrás, hármasugrás,
máig nem értem, mért jön rám a csuklás
a HÉV-en ablaktól ablakig!

Bocsáss, bocsáss meg, négy pont a testen,
hogy keresztet vet rád a Miatyánk
fényezi magát szigonyos delünk
véka búzában almát érlelünk.

Bárhol és -mikor az a sátorfa
leverhető ama híg homokba
beszúrhatjuk a gyászhoz, születéshez –
keresztet vetünk s fölnégyeltetünk
Fölnégyeltetünk s keresztet vetünk.

A vízbe hányhatjuk, ami falánk,
akár ez az ég, ugye, Tornai Jóska?
S kivetvén csillag-csaliját megérez
minden kapást szurony sebezte szánk.

Petőfi emléke
sokaknak nem fér a fejébe –
Petőfi szelleme,
úgy bolyong e kies hazában,
mint akinek nyugalma nincsen –
az ünnepeken (jó alkalom)
kihantoljuk, kitakarjuk,
megkoptatjuk rajta a szánkat,
megforgatjuk, hogy forogjon
gyalázottak, vélt sírjában,
s új lepelben tesszük vissza
a neki szánt „prokrusztész ágyba”.

De úgy, amilyen lehetett,
nekünk Ő nem kell –
nekünk Ő túlságos, végletes,
hogy azt ne mondjuk: tökéletes -
tudjuk: nem menekült – eltűnt – elveszett -
nem kereste végzetét,
csak bevárta, míg megérkezett,
eljött a megjósolt kérő –
a zord idő –
áldott emlékező, gyenge nők
közös sírba fektették szegényt –
talán
lehet
de azért
most sem
még utólag se
irigyelje senki
hogy nem adta arcát
halála nem enged feledni!
nem adta szellemét olcsón a világnak,
csak testét a névtelennek –
elesett bajtársak közös sírjának,
s a haza gyásza, szívdobbanása
őrzi emlékét igaz fiának –
életét adta,
nem menekült – tudta,
a sors elől nem lehet kitérni,
velünk maradt a végig –

dala nem volt sóhajos panasz,
belátás volt – hűség és áldozat:
szava a lelkekbe nyillalt,
amikor a szabadságról, hazáról szavalt!

kinek van füle hozzá?
annak mondja el verseit,
néha meg csak megáll
metszően rádtekint,
mint élő lelkiismeret
kér számon Petőfi szelleme –
ha benne valaki kivetnivalóra lel?
mint a bűnjel,
mint a stigma, önmagára vall –
úgy járt-kelt közöttünk,
mint akinek dolga van
bántották akkor is elegen,
gáncsolták életét
és ma sem tűrik nem alkuvó szellemét

elképzelik – ma is méltatlanok –
s nevezik nyárspolgárnak –
milyen szándékkal? milyen magyarok?
lefestik lélekbúvárok
Párizsban, a barikádon anarchistának –
lefestik rossznak, gonosznak,
barguzini fogolynak –
s kétlik igaz magyarságát,
melyet nem ők adtak –
legendáját, melyet nem akarnak –
emlékét mocskolják, koptatják a rosszak –
mondják: szerencsére jókor halt,
így nem lett nevéhez méltatlan -
e paróka nép elirigyelné
büszke jellemét, hírét, művészetét
és mégis nevében osztanak
rittereknek kitüntetést.

ha ráfénylik a szemed, megértheted,
ahogy érzett, úgy élt a hazáért, eszméiért,
szerette életét, erről írt verseket -
mélységes igazság, hogy a „döblingi lakó”
s nem a „turini kasszandra apó”
vallotta Őt szellemi fiának –
nagy szellemek, így adnak kezet egymásnak –

ahogy belekap a szél
már nem a zászló
trikolór selyme beszél

1
Az Zsuzsánna egy szép német leán,
Bécsben lakik Tífingráb utcáján,
Piros rózsa tündöklik orcáján,
Szép kaláris tetszik az ajakán,
Kit sok vitéz kíván
Szép voltát csudálván,
De csak héában szeretik sokan.

2
Vagyon ennek egy szép atyjafia,
Kinek neve víg Anna-Mária,
Sok jó úrfi csak azt síja-ríja,
Mert mint nénje, szép, s nincs semmi híja:
Arany színű haja,
Mint egy gyöngy az foga,
Tiszta mézzel foly ő édes szava.

3
Egy társommal midőn én ballagnék,
Szerencsére reájok találék,
Rájok nézve ottan felgerjedék,
Jó társom is szerelemben esék.
Ők ottan éleszték,
Kedveket jelenték,
Vélek azért mi megesmérkedénk.

4
Kezet fogván egymással azontúl,
Házban lépénk mindnyájan utcárúl,
S mint az méhek szegfű szép virágrúl,
Mézet szedénk egymás ajakárúl;
Minden bánatunktúl
Ott mi esénk távul,
Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl.

5
Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
Elég, hogy megvolt minden édesség,
Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,
Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,
Ki ugyan nem elég
Bús szívemnek, mert ég,
De versemben itt légyen immár vég.

Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy C volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.

MAGYAR TŰNŐDÉSEK
I.
Hajunkon sír a szél,
fut velünk a folyó,
nem volt, s nem lesz soha
sorsunkkal bajoló.

Vérpiros a hajnal,
fekete a lovunk
s egyenkint örökre
csóktalan távozunk.

Nevünkre eső hull,
s ki siratja,hogyha
emlékünket is a
végtelenbe mossa?

Van ki korán lehull,
róla lepke hoz hírt:
vágyott, nőtt, elsüllyedt,
s küzdött, ameddig bírt.

Jogáért ki felkél
közülünk csatára,
annak virágtalan
sír lesz a hazája.

II.
Bámulom a holdat,
gyászolom Zám Esztit,
messze járok, mégis
keresem a messzit

Útak tövise szúr,
pókhálószál befon,
hajót süllyesztene,
annyi a bánatom.

Ha folyóra hajlok,
inni egy korty vizet,
az is szegény, csak a
könnyeimmel siet.

S hogyha tóba nézek,
hol a kékség pihen,
temetést látok csak
alvó tükreiben.

Így élek. Haj élet!
S az ország terein
átnyöszörögnek nagy
koldusszekereim.

II.
Én vagyok Nagy András,
ki erremenőben
megállottam itt a
rohanó időben.

Lábam e tájról egy
tapodtat se megyen,
- nyár van a szememben
s virág a szívemen.

Éjjeim egére
talán azért adott
egy helyett a sors száz
fekete csillagot.

Száz fekete csillag.
S ha csak egy is lehull,
jeléből értse meg
minden idegen úr:

Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zűrzavarában,
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én terád víg,
jó reggelt köszöntök.

Ó ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szürő, csodatévő, nagyhomloku, könyves,
vén Európa.

Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.

Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded,
hogy minden igéje szivembe lopódzott?

Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,
bármerre szakadjak, testvérem ezer van.
Nem láttam-e Kölnben a német anyókát
esőbe csoszogni, Párizsba a tündér
francia leányok könnyű szökelését,
Londonban a lordok hajának ezüstjét,
s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben,
családi szobákba lármás olaszokkal?
Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt
szlávok unalma, a bánat aranyszín
fáradt ragyogása?
Mind édes-enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.

csak a szépséggel törődj –
amit ma elveszítesz –
az ihlet nem jön vissza
kétszer sohasem –

csak az vagy, miként
a léttükörbe ested,
ott lent az édenkertben,
az Úr, lefestett –

s most, elűzve már,
a feledett: ragadj el,
szárnyalj sasként vágy –

hogy lázadjon az ember,
tilalmas ege ellen –

Ahogyan a nap tüze üdvözli az éjt,
úgy tükrözi-üldözi, ha nem csókol a fény,
mert a dolgok és a keletkezés olyanok,
mint az álom képei.

Amíg tart ez az álom,
az egész világ valóságnak látszik,
de a világ nincs többé,
ha az álom véget ér.

Megszabadul, aki eljut e gátig, -
a tökéletes felismerésben,
az egész világegyetemet látja:
s az idő pőreségét –

Egyetlen léleknek látja, saját lelke –
ebben a lélekben feloldódik,
ahogyan a víz oldódik a vízben,
ahogy a láng egyesül a lánggal,

Ahogyan levegő vegyül levegővel,
ahogy érzés születik a szerelemben:
már nincs más Isten, mint az Atman –
az újjászületés utáni pillanatban.