Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk
Egy Valóság nevű nagybátyám
Sajnos már nincsen velünk
Levelet ír csak nekünk
Sajnos már nincsen velünk
Levelet ír csak nekünk

Ha levél jön tőle, csak úgy kapkodjuk ki egymás kezéből, sírva és nevetve olvassuk
Jellegzetes kezeírását
Ezer csókkal is felér
Egy-egy gyöngybetűs levél
Ezer csókkal is felér
Egy-egy gyöngybetűs levél

„Habár távol élek, remélem, megvagytok s szorgalmasan ápolgatjátok
Még az emlékem
És hosszú esték során
Gondoltok néha reám
És hosszú esték során
Gondoltok néha reám

S felhasználva az alkalmat, felhívom a család tagjainak becses figyelmét
A szükséges óvatosságra
Mert adódhatnak bajok
Most, hogy én távol vagyok
Mert adódhatnak bajok
Most, hogy én távol vagyok

Kelet-Európa, Európa lichthofja,
kidobált szemetek, a fal ridegen mered.
Kelet-Európa,
vagy Kelet-Közép-Európa,
sor került rád is, Káin, mostohagyerek
Édes szívem, te,
vak süket nóta,
ócska a verkli éneked.

'56 Európa,
'68 Európa,
debillé pofozott, ősz, eltorzult gyerek.
Kelet-Európa,
ott ülnek a boltban
tiranno-, marxo-, geronto- és trabantfejesek.
Kényszeres nóta,
vak zongorista,
hallgatom tompa éneked.

Félszeg Európa,
részeg Európa,
rokona embernek,
így hát majomrokon,
Nem is Európa,
igenis Európa,
szemüveged kapd le, tán jár még egy pofon.
Nem is Európa,
igen is Európa,
mit álmodsz, én továbbgondolom.

Prága-Európa,
Varsó-Európa,
szőrszálat hasogatsz, csűrsz és csavarsz.
Remény Európa,
röhej Európa,
jópofa hatalmi játék e tavasz.
Édes szívem te,
reszli Európa,
álmom, hogy másmilyen maradsz.

Na mi van, Európa, Kelet-Európa, hol a bal, hol a jobb, már nincs itt irány
Reszli Európa, köztes Európa, feketepiacon vett engem anyám
Hájas az élet, részeg kis népek, sok egymást vádoló talány
Most te jössz, Kelet-Európa, mindennek tudója, bakancsban ugrálod hős, tojástáncodat
Valaha Európa, csak volt Európa, adtál te ezér' már vért s szégyent sokat
Járd, Kelet-Európa! Tánc van, Kelet-Európa! Táncolj, mert éppen most szabad
Lóden Európa, kübli Európa, hol a tömegbe szállt, leszállt az ész
Remény Európa, röhej Európa, sunyítva képzelegsz és röhögsz, ha remélsz

"Amikor még senki se voltam, fény, tiszta fény,
A kígyózó patakokban gyakran aludtam én."

Amikor még senki se voltál, de most már szerencsénkre SenKyse vagy

És végül élni derültem, láng, pőre láng,
A szerte határtalan űrben mutatom valódi hazánk

keresendő

Ahol a tapéta
érintkezik a fénnyel
soha ilyen virágok

ahol a fal
a papírt lassan elereszti
sehol olyan sötét

hol a cementet
csak az évszakok tartják össze
elvész az egyszavas fohász

The Bards of Wales
by János Arany

Edward the king, the English king,
Bestrides his tawny steed,
"For I will see if Wales" said he,
"Accepts my rule indeed."

"Are stream and mountain fair to see?
Are meadow grasses good?
Do corn-lands bear a crop more rare
Since wash'd with rebel's blood?"

"And are the wretched people there,
Whose insolence I broke,
As happy as the oxen are
Beneath the driver's yoke?"

"In truth this Wales, Sire, is a gem,
The fairest in thy crown:
The stream and field rich harvest yield,
And fair are dale and down."

"And all the wretched people there
Are calm as man could crave;
Their hovels stand throughout the land
As silent as the grave."

Edward the king, the English king,
Bestrides his tawny steed;
A silence deep his subjects keep
And Wales is mute indeed.

The castle named Montgomery
Ends that day's journeying;
The castle's lord, Montgomery,
Must entertain the king.

Then game and fish and ev'ry dish
That lures the taste and sight
A hundred hurrying servants bear
To please the appetite.

With all of worth the isle brings forth
In dainty drink and food,
And all the wines of foreign vines
Beyond the distant flood.

"Ye lords, ye lords, will none consent
His glass with mine to ring?
What! Each one fails, ye dogs of Wales,
to toast the English king?"

"Though game and fish and ev'ry dish
That lures the taste and sight
Your hand supplies, your mood defies
My person with a sight.

"Ye rascal lords, ye dogs of Wales,
Will none for Edward cheer?
To serve my needs and chant my deeds
Then let a bard appear!"

The nobles gaze in fierce amaze,
Their cheeks grow deadly pale;
Not fear but rage their looks engage,
They blench but do not quail.

All voices cease in soundless peace,
All breathe in silent pain;
Then at the door a harper hoar
Comes in with grave disdain:

"Lo, here I stand, at thy command,
To chant thy deeds, O king!"
And weapons clash and hauberks crash
Responsive to his string.

"Harsh weapons clash and hauberks crash,
And sunset sees us bleed,
The crow and wolf our dead engulf
This, Edward, is thy deed!

"A thousand lie beneath the sky,
They rot beneath the sun,
And we who live shall not forgive
This deed thy hand hath done!"

"Now let him perish! I must have"
(The monarch's voice is hard)
"Your softest songs, and not your wrongs!"
In steps a boyish bard:

"The breeze is soft at eve, that oft
From Milford Haven moans;
It whispers maidens' stifled cries,
It breathes of widows' groans."

"Ye maidens bear no captive babes!
Ye mothers rear them not!"
The fierce king nods. The lad is seiz'd
And hurried from the spot.

Unbidden then, among the men,
There comes a dauntless third.
With speech of fire he tunes his lyre,
And bitter is his word:

"Our bravest died to slake thy pride.
Proud Edward hear my lays!
No Welsh bards live who e'er will give
Thy name a song of praise."

"Our harps with dead men's memories weep
Welsh bards to thee will sing
One changeless verse our blackest curse
To blast thy soul, O king!"

"No more! Enough!" cries out the king.
In rage his orders break:
"Seek through these vales all bards of Wales
And burn them at the stake!"

His man ride forth to south and north,
They ride to west and east.
Thus ends in grim Montgomery
The celebrated feast.

Edward the king, the English king
Spurs on his tawny steed;
Across the skies red flames arise
As if Wales burned indeed.

In martyrship, with song on lip,
Five hundred Welsh bards died;
Not one was mov'd to say he lov'd
The tyrant in his pride.

" 'Ods blood! What songs this night resound
Upon our London streets?
The mayor should feel my irate heel
If aught that sound repeats!"

Each voice is hush'd; through silent lanes
To silent homes they creep.
"Now dies the hound that makes a sound;
The sick king cannot sleep."

"Ha! Bring me fife and drum and horn,
And let the trumpet blare!
In ceaseless hum their curses come…
I see their dead eyes glare…"

But high above all drum and fife
And all trumpets' shrill debate,
Five hundred martyr'd voices chant
Their hymn of deathless hate.

Hanem hogy az első álmában megzavart, a kopogásra ébredő Piroskánál megjelent a „legnagyobb kerítő”, a fantázia! (Már nem emlékszem ki titulálta annak, de igaza volt! )

Már a harmadik versszakban kezdi: „Ha most kinyílna...” Innentől kezdve Findlay csak eszköz „a kerítő” kezében! A leányzó – valami derék cselédecske lehet – innen már magának teszi fel a kérdéseket, és maga is válaszolja meg. Valljuk be, Findlay rövid, az izgalomtól rekedtbe csukló hangú válaszaival nem tesz sokat hozzá a cselekményhez! Eléggé bamba legénynek tűnik. (Ő nem egy Cyrano! )

A leány belső vívódását csodásan érzékelteti a következő versszak:

HA ITT MARADSZ MA ÉJSZAKA -
Maradok, mondta Findlay.
VIGYÁZZ..., hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.

A kiemelt első sor „a kerítő” műve, a harmadiknak az első szava, pedig egy világcsoda!
Ahogy az egyre gyengülő ellenállásából szinte kétségbe esetten kiáltja: „Vigyázz...”, majd önmaga előtt egy kicsit elszégyellve magát, teszi hozzá: „... Hogy épen juss haza!”

Hát szóval szerencsés egy fickó ez a Findlay!
És a mi nagy mázlink, hogy néha a lányok választanak minket!

(Én nem! Szerintem másnap a kocsmában (pub) már nagy röhögések között, hencegve meséli a részleteket az irigykedő kollegáknak, akik hiszik is, meg nem is! )

Robert Burns: FALUSI RANDEVÚ
WHA IS THAT AT MY BOWER-DOOR

Van itt valaki? Ki kopog?
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! -
Ugyan már, mondta Findlay.

Lopni indultál? Mit csinálsz?
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.

Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.

S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! -
Titok lesz, mondta Findlay.

"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szivemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemü halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba."

Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.
Hét szín mozog itt
és hang-özön:
egyetlen, arany csend
volt odafönn."
*
(Weöres)

Most fáradt vagyok erről a kérdésről ide egy egyoldalnyi értekezést irni neked, de majd valamikor lehet.

Amúgy a nicked alapján lehet hogy mi személyesen is ismerjük egymást ha az vagy akinek gondollak.

Mivel itt IRL adatokat nyilvánosságra hozni tilos, így nem kérdezhetek rá egy az egyben hogy te vagy-e XY.

Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett azonképpen arat,
mert elfut a víz és cak a kő marad
de a kő marad."

"Ne báncsátok a magyart!"

Magyar vagy!

Mit akar a nép? � azt nem tudom.
Mit akarok én, csak azt tudom.
Akarom, szavam és gondolatom
Emberhez méltó legyen, létjogon!
Akarom, ne bántsátok a Magyart!

Mit akar Isten? � azt nem tudom.
Mit a karom tesz, csak azt tudom.
Hiszem, hogy a szív rosszat nem akar!
Hiszem, hogy az ember élni akar!
Akarom, ne bántsátok a Magyart!

Mit akart apám? � azt nem tudom.
Már teste halott, csak azt tudom.
Hallom a néma szó üzenetét:
Őrizd, minden ember szeretetét!

Vigyázz, soha ne bántsák a Magyart!

Mit akar fiam? �azt nem tudom.
Mit adjak neki, csak azt tudom:
Sorsodat lelkek ölelik át,
Ha nem veted meg mások sorsát!
Vigyázz, soha ne bántsák a Magyart!

(1945 után soha nem jelent meg nyomtatásban ez a verse József Attilának)

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Akkor is a látszatot védték,
mocsok alatt lapult Igaz és Szép,
átigazolt a talmi, a söpredék:
Bűn és hatalom csúfolta az észt.

Tengernyi tiszta vágy hívta Őt,
a Jesszénus, qumráni Keresztelőt,
ki ismerte az Igazság Tanítóját,
Isten Fiát és megszentelt Arimátiát...

[jegyzet]

A felhők odafenn bújócskát játszanak.
Ezüst nyílásokon át-átkacsint a nap.

Fiatal öregek, lelkem barátai,
Nem próbálnánk mi is felhősdit játszani?

Felhőt, esőtadót, jókor és eleget,
Ősznek jó szántatót, májusnak meleget.

Máskor paplant terít a fáradt nap előtt
S képekkel hinti be a mennyei mezőt.

Hiszen csak egy szeszély, köd, pára, semmiség,
Lehével fújja el az álomittas ég,

Hazug óra

Szakadt gúnyát ölel kötél,
szél nem szűnik, hullik levél,
mint feszületnél sír a vég
újra kezdi létét a tél...

Szakadt gúnyám öreg hazám;
a szívemben görcsbokréta,
nyomor- sintér nem hív haza,
csak a hideg, a szél, a fagy.

Talált az éj lom-kabátot:
- Hé barátok! Merre jártok?-
Ingyen konyha, ingyen álom
akasszatok utcabálon!

Zsong a terem, zúg az utca,
szél nem szűnik, zászló bírja
nincs rá írva, mégis tudja,
halált hoz a hazug óra.

Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.