Lakótársaim!
Véreim!
Jó pestiek,
könnyűek
és nehéz
testiek!
Kikkel itt
Pesten
reggel
és esten,
fogyó szusszal,
együtt járok
egy rogyó
busszal,
mely Pestről
Budára
ballag át,
elmondok
nektek,
– ha ki nem
nevettek –
egy hipermodern
balladát.

Ó, tikkadt vándor,
ki Zugló felől
egy hatvanhetessel
érkezel,
és inni vágyol,
vagy ott
étkezel
baráti körbe’
a Fehér Ökörbe’
porhanyós vesét,
pacalt és
tüdőt,
sok bájos mesét
hallhatsz,
míg töltöd
az üdőt.
És téged, idegen,
kit bécsi
gyors hoz,
vagy bukaresti,
hidegen hágy
e pesti resti?
Melyen, mint
égen a
felleget,
keresed a népi
jelleget,
és lelked örül,
mert a kép
megragad,
s a Keleti körül
máris
Párizsban érzed
enmagad!

Mert én,
ki gyakran vevén
ott szódát,
annyi ódát
hallok felőle,
hogy futok már
előre
előle…
A minap is
bementem
és menten
szép kép
tárult elém:
pont belém
botlott
egy kopott kokott,
ki épp ott
kotlott
kezében a
blokkal
és némi okkal,
míg borára várt,
tekintet nélkül
korára,
egy vak zenésszel
koketált.
És szemembe ötlött
sok bomba nő,
kikben a
gyujtószerkezet
rég bedöglött,
s most rumbadőlve
kissé leverten
tünődtek el
féldeci
keverten,
s úgy hevertek
roskatag
halomba,
mint sok
fel nem robbant
bomba.
S ki a bombáról
mordályra
tér át,
láthat több
dérütött
ledér hetérát,
kiket senki
nem néz
szende szűznek,
mert bizarr
foglalkozást
űznek, (fűznek…
és meglepő
szorgalommal
birkóznak meg
a forgalommal.
De mivel nem volt rám hatással
a bájuk,
pikáns zsoltárt
mormolt
a szájuk,
s legtöbbjük
goromba
arccal bámult
boromba,
(nem, úgy, mint
ifjú
koromba’…

S a pult mellett
dagasztottak
mellet
ősz vagányok,
kik a vágányok
tövén éjjel
kéjjel
siker palikat
fosztogatnak,
s közben
szalámit
osztogatnak,
hogy mire
felébred a mókus,
már befogadta őt
a Rókus,
és nem emlékszik
semmi másra,
csak a szépre:
a gyomormosásra.

S akit karjába
font az álom
e szeszfesztiválon,
s aludni
vágyott,
ledőlt a pőre
kőre,
mert a járda
a csárda mellett
rendkívül
lágy ott.
S bár a hasonlat
kissé banális,
épp a kanális
rácsát
fogta, mint zenész
a brácsát,
s emlékeztetett
egy báróra,
kit ugyanitt ért
mindig a
záróra.

S e csábos csehóban
sírták vissza
borissza
undok vagabundok
a grundok
kiirtott bokrait,
hol egykor
csokrait
tépték le
milliom
liliomnak.

És gargarizáltak
rekedt pacsirták,
töményben
edzvén
öblös hangjukat,
mert sokukat
aznap táppénzből
kiírták,
s nem volt mi fűtse
kocsmarangjukat.
És rezes orrukat
borba dugták,
mint elefántok
szokták az
ormányt,
és szidták a
kormányt
magukból kikelve,
hogy nem kapni
rumot
OTP-hitelre!
De ne essék
félreértés
se sértés,
mert kellemes
vigasz
és igaz,
hogy e kirívó
ivóba
nemcsak
csélcsap
csellengő
banyák
vernek tanyát,
de felkeresik,
ha süt,
ha esik,
vaskos kofák is,
bánatosak
és jópofák is,
meg munkások,
tisztes parasztok,
kik a csirke
árából vesznek
damasztot.
Sőt számos új
és régi
értelmiségi,
szóval, temérdeken!,
s nekem
nem érdekem,
hogy épp azok
kapjanak fricskát,
kik nem gazok!
Ám ha ennyi nép
idejár is,
e kép ekképp
nekik sem
ideális,
s eleve innák
inkább ott a
serlevet,
hol fehér asztal
marasztal
kupát és
serleget!

Fohász:
Magasságos
Belker!
Ki minden
nap,
ha felkel
a nap,
csodákra vagy
képes
és kétes
ivók helyén
mézesmackókat
létesítesz!
Kérünk az égre,
hozz végre
döntést:
(csinálj ürgeöntést)
szüntesd meg
a söntést!
Legyen ott büfé,
bisztró,
bármi,

A menekülő

A szeme: két riadt madár.
Az emberszót nem bírta már.

Hang hívta, tán a tengeré,
S indult a nagysziget felé.

Bozontos volt a nagysziget,
közepén kunyhót épített.

Varázslatos tiltó-övül,
három kört vont a ház körül.

Krisztus-tövisből sűrű fal:
gúny volt az első őrvonal.

Magánya második körén
magas gőg volt a vársövény.

A legbelső tiltó varázs:
örvény-mélységű hallgatás.

Itt nincs idő és nincs zene,
csak a hullámok üteme.

A verseim után

Hírért, dicsőségért
Én nem tülekedtem,
Magam jóvoltából
Lettem, aki lettem;

Az új dalosok közt
Régi Arany fia,
Vívódó világban
Görög harmónia.

Áldatlan magyar sors
Engemet is bántott,
De azért szívemnek
Ez a föld az áldott!

S bár nekem belőle
Nem adatott semmi,
Mégis van egy jussom:
Rajongva szeretni!

Ballada

Csillagvesztés

Maradjál mellettem, Uram,
ne maradjak mégse magam.
Lásd be, mily borús az estém,
sírok csillagaim vesztén.

Mert szép csillagaim voltak.
Előtted is meghajoltak.
A legszebbik a remény volt,
kicsi volt, de az enyém volt.

Mondd meg, Uram, hova tetted,
adjad vissza, ha elvetted.
Neked van sok más csillagod.
Mit vesztesz, ha visszaadod?

Ehhh, „Ki vagy te?”
Kérded – s fáradó létem
Nem lázong már—
„Ki vagy te?” Kérdem,
S kallódó énem
Nem talál rám.

Vágy, ami éget,
Kedvedért rímet,
Szörnyűt és szépet
Tanultam én…
De fáradttá lettem
Te, Érosz hangjával
Megáldott lény.

csendesen élve
S "szépet remélve”
De helyette lépe,
Vágyóan égve,
Tudatot tépve,
Vezetetett féltve
A csoda remény.

Árnyék-e fény-e?
Mindkettő ér-e?
Mutat magam.
Szép-e vagy drága?
Boldog-e vagy?
Ha sírok sem vagyok
Boldogtalan…

Kacagni máson?
Egy változáson?
Mondhatni gyakran
Ugyan, ugyan!
Csendben egy parton
Ki vagyok? ,Hol vagyok?
mindig a parton
Mosoly Magam.

Fenyő a Hargitán

Vannak helyek a Földön, ahol szeret
A Nap, s a Kárpátok tornyai alatt
Az emberi géniusz szárnyakat kap,
És szíve tudja, mit akar, ha keres –
Ahol élet születhet, azt a helyet.
Testvéreket talál, lelkes társakat,
Erejét érzi – nevet, ha elakad –
Legyint: józan földön áll és nem lebeg,

EGY KEVÉLYKEDŐHÖZ

"Aki magát felmagasztalja: megaláztatik."

Te magadban olyan
Biztos vagy, oly szilárd,
Mintha már sohasem
Vallhatnál semmi kárt.

Kétséged soha sincs,
Hogy mi rossz és mi jó,
Míg nekem rendesen
Jó, rossz: kemény dió.

Én megvallom: bizony
Tévelygek eleget.
De néha azt hiszem,
Egy titkos kéz vezet.

Annak keze, ki míg
Itt vergődtet, gyötör,
Éjente mint harang
Biztat meg messziről.

Ki míg töviseken
Botorkáltat tovább:
Olykor bizalmasan
Hallatja mély szavát.

S én mély-mély titkait
Tikkadtan figyelem,
Kezdvén megérteni:
Ő mindig kegyelem.

Az akkor is, ha sujt,
Kínok tüzére vet:
Így szelidítgeti
Vad, s hiú szívemet.

Csak tűrök hát, amíg
Fölöttem egy napon
Sátracska lesz az én
Meglelt alázatom.

Sátor, mely gőgöt és
Hiúságot kizár,
S amelynek földje: túl
És innen közt határ.

Országunknak két-harmadát
Trianonban elrabolták.
Egy-harmada most eladó,
Van is köztünk sok áruló.

Magyarország nem az, mi volt,
Most áruház, nagy vegyes bolt:
Mehet kórház és palota,
Hazánk drága ingatlana.

Eladó most gyár, üdülő,
Repülőtér és repülő.
Tokaj hegye sem kivétel,
Más népé lesz a bevétel.

Hogyha ingatlan nem maradt,
Bérbe vesszük országunkat.
Kamatot is fizethetünk,
Hogyha lesz rá elég pénzünk.

És ha nem lesz, költözhetünk,
Egy új hazát kereshetünk,
Bár itt folyt az áldott vérünk,
Magyar hazánk nem lesz nékünk.

Ébredjetek fel magyarok!
Árulják az országotok.
Ami Trianonból maradt,
Most van kalapácsok alatt.

Ti hazánkat elárulók,
Kommunisták, hazug csalók,
Amíg népünk fáradt, izzadt,
Eladtátok országukat.

Magányos úton...

Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.

És őszi estén, míg az avar sír majd
S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
Magányos vándor, múltakba révedve,
Emlékezik majd egy tündérszigetre.

Csalódás

A TÖRVÉNY NEVÉBEN

Sorsom kiállottam,
törvény elé hívtak,
s nevem után bűnös
fejezetet írtak.

Szavaimért sokszor
a zsandárok lestek
s villogó szuronyú
puskával kerestek.

S ha néha véletlen
útjaikra léptem,
sanyargattak, bizony
a törvény nevében.

Csalt a kasznár:bérem
elsikkadt a körmén?
Újra csak engemet
átkozott a törvény.

Hányódtam ide is,
oda is, mint a bús
bolyongó, akkor is
én voltam a gyanús.

Neveztem hazámat
égszínkék tallónak,
a törvény engem meg
nemzetgyalázónak.

Most: már más a törvény,
nincsenek zsandárok,-
sorsom mégis, most is
csak a régi árok.

Volt cimboráim az
én bőröm árán is,
most hős mind és hetven-
hétszín szivárvány is.

Ha szólanék róluk:
panaszom hevében,
ma is én vesztenék
a törvény nevében.

Már majdnem elfeledted

Mért jut mind gyakrabban eszedbe?
Épp orvosságodat veszed be,

vagy sietsz az utcán a ködben,
amikor a lényedbe döbben.

Ujjad közt serceg az írótoll,
vagy a sötétben sugdosódol,

vagy nézed a havat a fákon,
vagy elmulatsz víg adomákon,

vagy sodródsz vágytalanul éppen
a munka forró ütemében,

amikor a füledbe borzad
egy furcsa hang, egy furcsa szózat,

egy kút mélyéből folyton hallik,
mint csendes fogfájás, nyilallik.

Valamin minden terved megdől,
valami kiment az eszedből,

elillant mint a könnyű légeny,
hogy lehetsz ilyen feledékeny.

Tudod, hogy éjszakai álmod
előtt ezt még meg kell csinálnod.

Parancs ez, tessék, vagy ne tessék,
meg kell tenni, mert kötelesség,

nem fogod tudni elkerülni,
nem tudsz előle menekülni,

pedig már majdnem elfeledted:
- Senki sem halhat meg helyetted.

Szentélyt s várfokokat ha rakosgat a férfikar adják

szájról szájra a hírt s távoli partokig ér.

Kőhöz kő szorul így magasodjon a fal: „Soha el nem enyészőn...”.

Munka növeszti nevét, harci kaland, utazás.

Én csak a hangokat és szavakat szelidítem a húrhoz.

Szólítnak nevemen, néha nevem se tudom,

gondolnád-e? Magán belül Atthisz mégis erősebb

tettektől pöfeteg kánonok őreinél.

Válogatok felhők, szinek, ízek pillanatából

egy napig élő szárny, békakurutty, buborék:

ennyi vagyok. Suhogó sás hajlik az énekeimben;

oszlopok észre se vett árnya nyügöz le. Eseng,

„Végy fel!”, a gyermek. S ringat-e hős altatni tudóan

Szentélyt s várfokokat ha rakosgat a férfikar adják
szájról szájra a hírt s távoli partokig ér.
Kőhöz kő szorul így magasodjon a fal: „Soha el nem enyésző...”.
Munka növeszti nevét, harci kaland, utazás.
Én csak a hangokat és szavakat szelidítem a húrhoz.
Szólítnak nevemen, néha nevem se tudom,
gondolnád-e? Magán belül Atthisz mégis erősebb
tettektől pöfeteg kánonok őreinél.
Válogatok felhők, szinek, ízek pillanatából
s oszlopok észre se vett árnya nyügöz le, eseng,
„Végy fel!”, a gyermek. S ringat-e hős altatni tudóan
akkora tengert, mint álom-utas fiamé?

Nagy szerelmek s nagy remények

Feljött a szabadság napja
s felhőbe bújt rögtön szegény.
Piros felhő, fölötte nap.
Róla mit is daloljak én.

Ég a felhő, ég a hazám,
ég a nap és én is égek,
mint vándor-hős nagy szívén a
nagy szerelmek s nagy remények.

Vándor-hős én, megérkeztem,
száz sors hívott, egy se várt rám.
Itthon vagyok. Mégis mintha
most ásott síromat látnám.

Nagy szerelmek vándora én,
most is megcsaltnak maradtam.
Pedig minden szerelmemet
minden megcsaltnak od'adtam.

Szétosztottam szerelmemet -
szerelmem bor volt, tiszta méz.
Ki vele él, örökre a
szabadság kék egébe néz.

Piros felhő... ég tán a föld
s égre szórja fel a füstjit.
Az én reményem alóla
mégis, így is kiezüstlik...

Feljött a szabadság napja,
- Ni, most ragyog, ni, most rohan! -
Boldogtalanul éltem én,
s meghalok talán boldogan.

Szalad a ballangó

Szalad a ballangó,
szaladnak az évek -
a megfutott utak,
hogy milyen fehérek!

Eltemetett kedves,
mint elveszett álom,
nincs sehol a csendben:
nincsen a világon.

Elmúlt mosolyával
szegényke ott pihen
kint az emlék álom-
messzeségeiben.

Évek és ballangók
útukat szaladják.
Milyen csend és mennyi
megfoghatatlanság.

Pállott szag, zsongás, úri nők, inaskák,
S elől a vászon, vaksin és sután még,
Hogy rajta mindjárt fény meg árnyék cikázzék -
...Bizony finomnak nem finom mulatság!

S bizony nem élet, s nem is mély művészet.
De kell e játék az elállt agyaknak.
Sok lankadt vágyra ismét szárnyat aggat,
Hogy célratörni legyen mind-merészebb.

Akik előtt, hajh, mindig ott az árok,
S csak vágyni tudunk rózsás ligetekbe - :
Most ungot-berket járhatunk lihegve,
S pompát is látunk, úri proletárok!

Ahogy a filmek folyamán adódik:
Vagyunk királyok, bölcsek, víg csavargók.
Életünk sokszor Tiszánál kanyargóbb.
Egy perc az égbe, - más a földre lódít.

S ha már letörtünk, lábunk csupa por, szenny,
Tikkadtan csak egy korty után dadog szánk:
A vászonról a kelyhet nyujtva, hozzánk
Halkan leszáll a hűs-jó Henny Porten.

Meggyújtja magát a világ ledér
alvás utáni első mozdulattal
a koronák mögött valami lárma
púposul a betömött meredély
helyén, végre a fülünk se koplal
alvás utáni világ koronázza
nyomunkat amíg el nem mosódik –