Und süßer strömend quillt der Duft der Nacht
Und träumerischer aus dem Kelch der Pflanzen.
Ich habe immer, immer dein gedacht;
Ich möchte schlafen, aber du mußt tanzen.

(Weöres Sándor: Tizenegyedik szimfónia)

William Shakespeare LVII. szonett

Ezt még Szalonna elolvashatta volna

Kormos István:

PROFÁN MÁGIA

Hajdanvolt fű-fickó időmben
elém állt Sövényházi Márta,
keményitett apácaingét
farkasalma bokorra hányta.

Cicerélésre szólitott,
fénydézsából ömölt a nap,
de hideg lelt, hogy nagyfülü
kutyája lábikrán harap.

Palatáblám a fűre raktam,
mivel rendszerető valék,
bőröm kibökő bordáimra
fehér füsttel borult az ég.

Szeme két zöld üveggolyó,
vadvíz-fényével beterit,
sivatag-szám szomjún legelte
pihés hónalja gyöngyeit.

Anyajegyét anyja se látta,
csak én, meztéllábas kisisten,
lágy pusztakalács-tomporán
ha szél mordulna, félrecsisszen.

Arany iniciálék zengtek
kódexes feneke alatt,
fölöttünk barátrécék úsztak,
szálltak szivárványos halak.

Siratott szegény nagymama,
vele tóthtihamér atya –
Balzsammal pólyálta be testem
ölének ánizsillata.

Mikor elfüstölögtek Péter villámai,
jött, jött a birkanyáj, csapzott volt, sinkai,
keserű gyapjúszag folyta be a kaput,
vízben ökrendett a tejgyűjtő kisvasut,
bodza és farkasalma, bürök illata szállt,
rémült szamár nyekergett szívhezszóló iát,
lopott körtém az ingben, majd titokban eszem,
s képmutatón imára kulcsolva két kezem,
summáslány-dana: ÉN NEM ILYEN LOVAT AKARTAM –
Károlymajorra még egy zöld villám lecsattan.

Nézd, mit találtam neked, kedves Gyöngyvirág!

Kormos István:

BAKONYBÉL, VASÁRNAP ESTE

Lány forog nyiszorgó szekéren,
bennük fölrobban három kocsma,
szűzmáriáznak, jézusoznak,
kotorásznak lyukas zsebükben.

Borjúzuhintó vörös öklök,
alvadt csillag fröccsen a hóra,
sarkuk alatt macska nyivákol,
kidől reccsenve a kerítés.

Fekete varjú vitorlázgat,
pap lesz belőle, csuhakáró,
gyors dicsértesséket lehegnek,
aztán tizenhét fele futnak.

"Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák,
tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák.
Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel,
fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel."

Szép erdészlány, Viola,
vad tünemény,
bánatok eltaposója,
mosdani kiszalad a hóba –
nincs ruha rajta,
nincs ruha rajta,
tűnő lehelet a fátyla,
azt hiszi senkise látja.
Látom én, hála a sorsnak,
pajkos viharát
én látom csak,
lábai,
karjai
ablakom előtt
villámolnak.
Ragyog a háta,
rezeg a válla,
gyöngysor-gerince
lehorgad,
tompora lázvert
arca a holdnak.
Viola a lángok bokra,
parazsak eleven szobra,
gázol a hó-szaharába,
szórja a havat magára,
testét sikálja,
térdig,
derékig,
mellehegyéig,
hol a májbarna
bimbaja fénylik,
férfitürelmet szétollózó
szemöldökéig.
Izzik a bőre,
hócsillagok robbannak az érces
zöld levegőbe,
gőz gomolyog,
benne, mint fekete örvény
sűrű sörénye forog.
Rózsa-cimpája kitágul,
trüszköl,
toporog,
táncol –:
ozmán csikó, deli-szép,
kit a forró szél szült,
de rajta a
napsisakú padisa
kengyele még sose zendült.
Fagy-farkasok jönnek,
gyémánt-falka
űzve az éhség dühétől
Viola-vérre,
Viola-húsra,
tündöklő szőrrel a légben úszva
s végük van, semmivé fogynak,
döglődve
farukra
lerogynak,
csönd-pofával
a szilaj Violára
visszavakognak.

*

Tudom, a tonnás hófelhők
lomhán, vagy viharozva
majd ideérnek,
majd ideérnek,
és minden beborul,
a rengeteg elkomorul,
elroppannak a tündércsontu
fények.
Lepedősen súgva-búgva
vagy mint a kisiklott
vagonok sója,
sziszegve dől az új hó
a régi hóra.
Temeti mindörökre
nyomait a lánynak,
aki mezítlen
fürdött a fényes hidegben,
januári fehér habokban,
aki ugy ugrált, hogy majdnem
zokogtam…
Vallom, hogy a lelkem
hó-szaharája
sokszor lesz dúlva,
széllel szántva,
sok vihar kell még,
de a taréjos hótorlaszokban
nem fullad meg az emlék:
itt a mezítlen talpak
nyomai megmaradnak,
hevülnek örökre,
hóbuckán,
hóhegyen át is,
akár a hőforrások
feltörnek gőzölögve
s hajtanak ezüstvirágot
vihar múltán a baljós
csöndbe.

Szerintem az egyik sor bicsakli, hosszabb. Melyik?

Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár,
leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már.
Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad,
borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.

Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt,
nem járja át az elme soha e tornyas vermet.
Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára,
csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.

Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák,
tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák.
Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel,
fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.

Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa,
pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba.
Barátok örök csókban, magányosan a spicli,
döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!

Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek,
bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek.
Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák
s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.

Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat,
csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak!
Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek
ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.

Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra,
ledobnám már a gondot, ami őket is vágta,
égette, szorította, – végül is be kell lássam:
nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.

Lágy halántékot adtam korai dérverésre,
én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre,
bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse,
szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.

Hegedűk, dobok, zengnek, asztalomon is bor van,
víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam,
ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat:
hívom a mindenséget hökkentő új csodákat.

Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.

S ha hallgatok,
nem tudom: ritka csendem
bennem van-é,
vagy künn, a benned alvó rengetegben.
S a nagy moraj,
nem tudom, hegycsuszamlás?
Fellegrobaj?
Fadöntés? Lélekomlás?