"Csapataink harcban állnak.
A kormány a helyén van." — A sírban.
S majd jön ideje a feltámadásnak —
— így hisszük. S mert hisszük — így van.

András Sándor: "Gyászmise a Hattyu utcai kocsmában" Új Látóhatár (München) 1958. július-augusztus.

"Állunk a falnál holtfehéren
Egyik helyére lép a másik
Álljunk az idõ sortüzében
már világösszeroskadásig"

Kiss Dénes: "Suhanc Ballada" (Gyertyagyújtás Mansfeld Péter sírján).

"Üzennél fogoly társaidnak
Mária népe tetszalott.
Szobodat kősziklából vésik,
Igazolnak a századok

(Tollas Tibor: Mindszenty, 1970)

"Nem fogadják meg az anyai szót,
komor és makacs árvák.
Az emberiségnek a fából-
vaskarikákat õk csinálják"

A TEMETŐ

Elréműlve tekint, oh temető, reád
A tündér hatalom s a ragyogó dagály.
Látásodra szemek vázai s a világ
Álorcái lehullanak.

Te a durva tyrann bíborit elveted,
Mint a koldus utált élete terheit,
S a szent emberiség jussa szerint nekik
Egy rangot s nyugodalmat adsz.

Akit szíve emészt s elhagya a remény,
Annak még te reményt adsz s magas enyhülést.
Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem
Szentelt hantodon, s álmodok.

Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény?
Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet?
Oh, ismérem ezen phantomi lét körét,
S nem szédül küszöbén fejem!

Minden szál fű, virág, mellyre tekintek itt,
Érző szív vala, mely ömlede, mint enyim;
Minden porszem ugy élt, úgy szeretett s örült,
Mint e gerjedező kebel!

Minden kődarabon, melyre szemem vetem,
A nagy Persepol és Palmyra képe int;
Látom Théba kevély tornyait omlani
S a márvány Babylon falát.

Látom hangyabolyi míveidet, világ!
Mint szórja s temeti a nagy Örök keze,
Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz
Sírod partjain és porán.

Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!
S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,
És tí porba nyögők, jertek ide, s velem
Élni s halni tanuljatok.

Tanár Úr egyszer verset írtam, -
Még volt rá mentség: 16 éves voltam.
S mert elfogott valami kemény magyar bánat,
Hogy "magyar vagyok" vadul danoltam.

Ön a sárga földig lehordott érte,
Mert azt írtam: magyar az ég, a fû, a mályva,
Magyar a szemek nézése, az állatok hangja
S magyarul kel a kenyér kovásza.

Rámolvasta, hogy a kenyér kelése
Egyszerû, szabályos vegyi folyamat
S a kovász Cegléden is, meg Amerikában
A szeszes erjedéstõl egyfélekép dagad.

A kakas is egyformán kukorékol,
Mindenütt egy az ég, a fû, a mályva,
A szemek is egy törvény szerint égnek
S ugyanaz a madárdalok varázsa.

Huszonegy éve! . . . S most innen távol
Idézem s hívom Önt a multak távolából
S átordítom száz kilométereken át,
Hogy belereng az ég, a nap is lángol:

Tanár Úr! Igen is van magyar ég, fák
S magyarul virágzik a magyar virág.
Még a magyar ökör nézése is más
S mások, de mások a magyar bikák!

És más bizony az idegen kenyér,
Más a kelése, más az illata!,
S hiába van egy Göncöl Szekér,
Odahaza mégis más a csillaga.

A szabad gondola(t)építés hajnalán,
Meglepetések közt egy tündér várt reám -
Épitett csillagidőt, végtelen teret,
Szellem-fények köré, aurás képzetet.

S a megnemszületett ego/ige, fejet hajtott,
hangyás képzetem, csak játszott és álmodott:
Ajándék sertésinfluenzám, biankó,
Rom templomában játszott egy szűz-anyó -

Rímre csábítgatott a lidérces, fakó,
hitehagyott, templomi sekrettye ajtó –
Íme, az olcsó, elkoptatott versvilág,
bűzli, dagasztja így, miazmás mocsarát:

Remény/Öröm nélkül, soha nem lehet ünnepély,
minden tönkremegy, amig a lélek sekély...

Jézusra tört Heródes, hogy újjászülessen,
Mágikus papként qumrán hét fátyola mögött -
Írtózatos áldozatot hoz a kegyetlen
Szörny király Galilea határai között.

Az ős Grál, mielőtt végleg kibontakozna,
Téboly-köd-trón messiása kiált az égre,
Íme, a véres csecsemő az őrült stigma –
Mely pecsétet üt a kiválasztott népre.

A bűn, s az emberárulás, már az égre csap!
Egykori könnyeink leperegtek, Jézusért -
Gázai, gyermeki jaj szavak, kiáltanak
Most, megtisztult béke-lelkü, Jeruzsálemért.

ADY ENDRE: IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látni valójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam,
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

És megvakultak
Hiú szemeim.
Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest,
nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten
Sírásaink végét,
Lelkünknek teljességes
S vágyott békességét,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Bár furcsa a világ,
Ne játsszak ölő, gyilkos,
Cudar komédiát,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.

Köszvény-ország márciusa
szerző: Ady Endre
Budapesti Napló, 1907. március 15.

Március-Isten keresésre
Indít ma minden friss szelet:
Volt egy ország valaha, régen,
Negyvennyolcnak nagy idejében
S ez a szép ország elveszett.

Az élén jártunk a világnak,
Micsoda áldott, nagy tusák,
Föltört a hunn szívből a láva,
Mi voltunk a világ Japánja
Akkor s maga az - Ifjuság.

Nép volt az és nem rongyos horda,
Az márciusban nem aludt:
Sziken nőtt piros csoda-rózsa.
Bámult is a vén Európa.
Rómák lettek a hunn faluk.

Mennyit tudtunk és mennyit mertünk.
Bús egek, hát mi lett velünk?
Barmok, akik mindent megszoknak,
Helótái puhult latroknak:
Ezek vagyunk, ezek leszünk.

Grófok hű nyája, Köszvény-ország,
Pupákok, senkik és vakok,
Új ifjaink bódítva állnak,
Mária-zsoltárt kornyikálnak
S lesik az úri abrakot.

Sodomás bölcs, komisz, vén kasznár,
Pimasz pap, lelketlen cseléd,
Mágnás-úr, zsivány oltja, oltja,
Hogy föl ne csapjon nagy-lobogva,
A régi március hevét.

Bús Hunnia, podagra-nemzet,
Kis Köszvény-ország, baj vagyon:
Ma március van. Csúzod óvjad,
Húzd magadra a takaródat,
Szelek járnak víg hajnalon.

Ha lassan baktatsz,
a többiek megállnak!
Ha te leülsz,
ők lefekszenek!
Ha te elfáradsz,
ők álomba merülnek!
Ha te kételkedsz,
ők kétségbeesnek!
De:
Ha te felébredsz,
ők is kinyitják szemük!
Ha te előttük haladsz,
ők feléd fognak futni!
Ha te kezedet nyújtod,
ők életüket adják!
S ha te imádkozol,
ők szentek lesznek!

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.