Azt álmodtam

Azt álmodtam - de meg ne szóljatok,
mert nem valami hízelgő dolog,
amit most mondani fogok -,
azt álmodtam, hogy kék üveg alatt
vagyunk, min a lepkék, a bogarak,
besorolva szépség és rang szerint,
városon, falun - ki-kia helyén,
tűhegyes kínnal földhöz szúrva mind,
s vergődik e furcsa gyűjtemény.
És fölénk hajol elsötétülő,
borostás arccal az idő

***

Földesi János

Magyarok fája.

Hajlik már, törik már
a magyarok fája,
de kevés, de kevés
nyíló szép virága.

Idegen a nóta,
búsul a sok paraszt,
magyarok Istene
nem hall mást csak panaszt.

***

Van még

Van még vágyam:
szívemre ül lágyan,
mint a hópehely:
hogy tisztán fehéren
olvadjon el.

Dal is fakad
még bennem bőtermőn:
mint tavasszal az
illattal telt erdőn.
De csak csendben már,
alig hallhatón:
nyári visszhang
a befagyott tón.

FOHÁSZ

Segítsd meg Isten új lovaddal
A régi, hű útra-kelőt,
Hogy só-bálvánnyá ne meredjek
Mai csodák előtt.

Az Irgalmatlant küld társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon uj s uj lovat.

A nagy Nyil kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, mig csak van ember,
Megállni nem lehet.

A nagy Nyil az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhíttatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.

Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendők
S akit a nagy Nyil útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogits, hogy a nagy Nyil útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.

Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg uj lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Előbbre és tovább.

Eddig úgy ült a szívemen a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a sok négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett s tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Régi tapasztalat: a lényeg (a pénz) kézen-közön elveszik, (ennyi enyves közt? – ne kerteljünk – szinte mindig) ha elég csavaros az útja – és mikor nem az?
Az elhatárolódások és a csodálkozás álságos vegyítésével port hintenek az adfófizető polgárok szemébe, ami ugyan senkit nem téveszt meg, mégis mindenkiben megelégedést vált ki, - még a tolvajban is.
Miközben a színfalak mögött ádáz marakodás kezdődik, - az életszínházban folyik az előadás. Mert mind profi, egymás közt nem fáradnak hazudozással, csak az erő számít. Ismerik egymást, naná, hogy holló nem vájja ki holló szemét – erre számítani naívitás.
A vizsgálat, természetesen, azonnal elkezdődik és a média levezényli-lenyeli az egészet, hogy a hüle nép előtt megőrízhető legyen a látszat. Egyszerű ez!
Gondolt arra a Tisztelt olvasó, hogy a pénz vezérelte egokrácia, úgy ahogy van, egy óriási szemétdomb, amely az alapjaitól rothad? Minden része korrupt, a Bank törvénye csak a tömegeket tartja féken.
És amikor a vizsgálat végre befejeződik, (a pénz soha nem kerül elő, de ez nem lep meg senkit) – új törvény javaslat kerül a parlament elé és ha túl nagy a botrány, elmozdítanak valakit a portáról, és ez így megy az idő végezetéig, hiszen Fukuyama megmondta: az igazságnak annyi, a történelemnek vége!
De Valaki már tudja, a Rendszerben, az ember a gyenge láncszem, megbizhatatlan, miként mondta is kezdetektől Isten, - de klónozással, az utolsó probléma is megoldódik majd.
A KÖZPONT a Földet, majomember nélkül is hatékonyan, sőt, sokkal hatékonyabban működtetheti. Minek vacakolni, ki kell iktatni a problémát! Meg kell értetni az emberekkel, eljárt felettük az idő, menniük kell! A fejlődés e pontján határozottan túl kell lépni, bárminő fájdalmas is. Más fajok is kihaltak.
Helyet kell adniuk a náluk alkalmasabbaknak. Persze jogszerűen, civilizáltan. Hogy az emberiség mit szól majd? (Eddig mikor maradt el egy jól előkészített háború, vagy világjárvány?) A génbankok megőrzik a jellemző egészséges fajtákat egyelőre. Erre még kis ideig, biztonsági okból szükség van. A letéteményes SION projekt mindent finanszíroz - legjobb ügyvédeik, szakértőik már bekapcsolódtak a munkába. Mindenkit megnyugtatunk, hogy keményen dolgozunk az ügyön. A legkisebb részletet is kidolgozzuk, hatékonyan és jogszerűen. Nem engedhetjük meg, hogy a rasszizmus, antiszemitizmus, vagy a retrográd hazafias kirekesztés, a humanizmus álarcában tönkre tegye tervezett jövőnket.
Ne feldje senki, a civilizáció fejlődése áldozatokat követel mindenkitől –

II.

Minél feljebb keressük az igazságot
A Törvény annál szellősebb – szabadabb
Erő nem tűri, hogy megkössék –
Ezért ne legyen illuziónk!
Ha együtt van Hatalom - Pénz
A Jog szolgáltat vizi-zenét –

(kellő honorárium fejében idézzük a zárt
osztályi archivumból XY esetét…



A HATALOM TALPKÖVE

Nem a bűnelkövetőt
A népet kell pórázon tartani

Földiekkel játszó
Égi tûnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig ûltetéd;
Csörgõ patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fûszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zõld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Siralmas énnéköm tetüled megváltom,
Áldott Magyarország, tőled eltávoznom,
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom?!

Az Felföldet bírják az kevély nímötök.
Szerémségöt bírják az fene törökök,
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom?!

Engömet kergetnek az kevély némötök.
Engöm környülvettek az pogán törökök,
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom?!

Engöm eluntattak az magyari urak,
Kiűzték közőlök az egy igaz Istent.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom?!

Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország,
Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom?!

Pálfordulás

Sorra alakulnak az új pártok,
de nem titánok, - nem emberlázadás-,
ugyanazon kenyérmorzsákon
vágyik osztozni, a csürhecsapáson,
ugyanaz a kaszt: - Ez új pálfordulás!

Személyeket cserélnek – s nem facsere,
új délibáb lebeg a Kárpátok felett-,
lehet igaz, hihető illúzió,
de míg a gyeplő, kezükben ostor,
az út, szakadékba vezet.

Kik első sorokban viszik a zászlót,
azok hátán már beforrt a bőr,
az életükkel kell fizetniük,
- mert van mit veszíteniük-,
fizethetik, a jómód kamatait.

Arcukon beforrt a mosoly,
úsztatják, muszáj uszályokon
szirénvisszhangokat zengő
médiák sorfalai között,
a bűn véres lepedőjét!

Még nem forrt fel az agyunk!
Még mindig emberek vagyunk!
Nincs bosszú szívünkben,
de minden ököl, egy szikla,
s a lelkekben a gyújtószikra.

Szívünkben nincs gyűlölet!
De gyalázat-hatalom öleli
lelkünket, embertelen eszme
hajt, napról-napra a vágóhídra,
míg lángra kap düh, - izzik a szikra!

Mi adtunk s adunk, míg élünk.
De jaj azoknak kik ellenünk!
Pokolra küldjük mind, ki hazug,
emberbőrbe bújt farkas,
ki emberi életre, nem alkalmas!

Pálfordulás

Sorra alakulnak az új pártok,
de nem titánok, - nem emberlázadás-,
ugyanazon kenyérmorzsákon
vágyik osztozni, a csürhecsapáson,
ugyanaz a kaszt: - Ez új pálfordulás!

Személyeket cserélnek – s nem facsere,
új délibáb lebeg a Kárpátok felett-,
lehet igaz, hihető illúzió,
de míg a gyeplő, kezükben ostor,
az út, szakadékba vezet.

Kik első sorokban viszik a zászlót,
azok hátán már beforrt a bőr,
az életükkel kell fizetniük,
- mert van mit veszíteniük-,
fizethetik, a jómód kamatait.

Arcukon beforrt a mosoly,
úsztatják, muszáj uszályokon
szirénvisszhangokat zengő
médiák sorfalai között,
a bűn véres lepedőjét!

Még nem forrt fel az agyunk!
Még mindig emberek vagyunk!
Nincs bosszú szívünkben,
de minden ököl, egy szikla,
s a lelkekben a gyújtószikra.

Szívünkben nincs gyűlölet!
De gyalázat-hatalom öleli
lelkünket, embertelen eszme
hajt, napról-napra a vágóhídra,
míg lángra kap düh, - izzik a szikra!

Mi adtunk s adunk, míg élünk.
De jaj azoknak kik ellenünk!
Pokolra küldjük mind, ki hazug,
emberbőrbe bújt farkas,
ki emberi életre, nem alkalmas!

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Úristen, fekszem a nyüves veremben
s tudom, hogy meg nem szabadítasz engem.
Egy életen át hordoztam neved
s elpusztítasz mint ellenségedet.

Falusi kovácsra emlékezem,
kisfiát agyonverte részegen:
kalapács zuhogott, csont recsegett,
kormos véres gubanc hörgött:"vizet!"

Mert nem volt senki más bizalmasa
a meggyilkoltnak, csak a gyilkosa,
vékony karját annak nyakába fonta,
az apának a gyilkost panaszolta, s meghalt.

AQUINÓI TAMÁS:
Ó jaj! Szétszóratott, elgurult –
Elveszett minden kincsem
Öl a meztelen igazság:
Újkorszaki értelemmel
Felfogható égi párja
Itt a földön nincsen.

MAIMONIDESZ
Üres a Torony, nincs lépcső, se lift
A hiba örök és nem változik:
A blődi únja magát és ásít,
Az értelem liftje, ha nem működik,
A hüle legyint és kacarászik:
Tudja, rossz ez a világ,
De nem lesz helyette másik.

A. TAMÁS: Már velőkig rág
A Jó és rossz „bukottak” -
Henóch és az éber őrök konok harca
Isten nélkül halott a világ -
(Már látszik is derengő arca)
Bármihez is ér az ember
A végső bukás: védhetetlen –

MAIMONIDESZ
A kusza ábránd tornya - amott
Ha felépül - gigászi Bábellé lesz?
A marxi ideoszörny halott -
Hetven évig hülyítették vele a népet
(S lám mily meglepő, de igaz a történet)
Most a nagyképű filozófia
Győzelme napján összeomlott.

A. TAMÁS
Minő őrült ötlet?
Íme a lopott tulajdon: boldoggá lett!

MAIMONIDESZ
A Bűn örök korpusz delictise -
A kivetkőzött ős-emberi dőre elme
Hetedik bőrét is levedlette.

A. TAMÁS
Ne feledd! A korrupt holnap,
Paradox módon - már ma - ordas
Elnyomó lehet
Skizoid cyklois: kórlap: klón az
Ha már nincsen benne szeretet.

MAIMONIDESZ
Akarunk-e látni?
Vagy jó lesz nekünk élet helyett
Csupán virtuálni? - verbuválni:
Szerelmet, életet, hitet -
Mindent, amiért élni érdemes?
(És nem lehet többé megállni?)

A. TAMÁS
Ám a lassú pokolra szállás
Bénult spirálisát
Én már nem akarom látni!

Egy kínai, neve Csen,
Sose látott szerecsent.

Egyszer aztán ez a Csen
lát egy csomó szerecsent.

Azt se tudja szegény Csen,
hogy sírjon vagy nevessen!

"Bőröm sárga, nevem Csen!"
"A mi nevünk szerecsen"

Csodálkozik megint Csen:
"Vékony szemetek nincsen?"

Nézegeti szegény Csen:
"Feketék vagytok egészen!"

"Így jöttünk a világra!
A te bőröd meg sárga!"

Csen már egyre dühösebb!
"Bíráljátok bőrömet?"

"Ide figyelj kicsi Csen,
Ne légy mérges kicsit sem,

Mert arra mind ráfázunk!
Gyere inkább, kártyázzunk!"

Szerecsenek s kicsi Csen
Úgy is tettek, no hiszen!

Volt egy török, Mehemed,
sose látott tehenet.

Nem is tudta Mehemed
milyenek a tehenek.

Egyszer aztán Mehemed
lát egy csomó tehenet.

Csudálkozik Mehemed,
"Ilyenek a tehenek?"

Én vagyok a Mehemed,
Mi vagyunk a tehenek.

Számlálgatja Mehemed,
Hány félék a tehenek.

Meg is számol Mehemed
Három féle tehenet.

Fehéret, feketét, tarkát,
Meg ne fogd a tehén farkát!

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdõ,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az õsz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki gyõz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdõ,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, de -
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! - fütyülök
utána
s nézek az eltûnõ
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Õ volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

Messze, messze Afrikában,
a Zámbézi folyó partján
élt egy apró Hottentotta.
Kinn játszott a folyóparton,
sziklák között a homokba.
Talált egy különös követ...
- Mi lehet ez?... - latolgatta,
latolgatta,
fontolgatta
az apró kis hottentotta;

Arra ballag Öregapó
A legbölcsebb hottentotta.

Hozzárohan,
megkérdezi:

- Öregapó!
Mi ez a kő?
Itt találtam a homokban.

Nézi, nézi Öregap,
a legbölcsebb hottentotta:
- Mi ez a kő?
Azt sem tudod?!
Ide hallgass, édes fiam!

Ez egy ős-kőkori fegyver!
Egy szakóca.
Egy marokkő!
Lehet harmincezer éves...
Egyik ősöd pattentotta!

Bámul a kis hottentotta...
Kezében az ős szakóca,
lehet harmincezer éves,
egyik őse pattentotta...
Ám éppen kezébe illik.
Harcol vele. Csapkod. Vagdos.
Csillog-villog, mint a szikra.

Öregapó!
Bölcsek bölcse!
Te legnagyobb hottentotta!
Pattints nekem még egy ilyet...
...ide a másik markomba!

- Hogy még egy ilyet pattintsak?...
Hová gondolsz édes fiam?!
Messzi múlté ez az ipar...
Hát hol élsz te?
Más divat jár Afrikában!
Hát nem tudod,
réges-régen nem élünk már
a Pattintott Kőkorszakban!

- Hát hol élünk? Öregapó!

Hogy hol élünk?
Ide figyelj:
a - Kattintott Fénykorszakban!

NEM KELL OLCSÓ VIGASZOKAT KERESNI,
VESZTETT CSATÁK, DÜLEDEZŐ TANYÁK,
KOPJAFÁK KÖZT MOST MÁR NINCS MIT TENNI:
ELMÚLÁS A VÉGZET - LÁSS, LÉGY, ÉREZZ!
VAK A PILLANAT, MI ÉLETGYERTYÁT ÉGET –
AZ ELME VARJAK KÁROGÁSA – UTOLSÓ BÁSTYA,
MÖGÖTTE OTT A VÉGTELEN CSEND,
A MINDENSÉG-AKARAT ÁRADÁSA –

TE VAGY AZ ELSŐ ÉS UTOLSÓ EMBER,
MÉG MA TEDD MEG ÉS LÁSSAD –
NEM MONDOM NÉKED, HOGY HIDD EL:
ISTEN ELLEN CSAK A BOTOR LÁZAD –
BOLDOGAN ÉS KEGYELEMMEL
LESZEK SZÁRNYAD, UTOLSÓ VÁRAD -

Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt - talán másnak ég.

S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tűnt a fiu méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye -
Minek bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének,
Emésztőbb láng ragadta lelkemet
Hírért lobogni - istenem, mi dőre!
Az igazságért - ó, mily elfogult!
S míg örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik -
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.

Hideg van... Fázom... Friss szenet a tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi, a madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni, - látom keveredni -
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni...
Míg az utolsó is véres lángban áll!