De mégis kit szeret, egekbe emel

Ki mindig álmodozik

De csak értünk fáradozik

A Nő ki mindig valamitől fél

De bátorsága, mégis mindennel felér

A Nő legyen lány, anya, nagymama

Szívük, lelkük mindig tárva van

Kívánom ne csak ezen a napon légy boldog

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

A nagy tahó maót az emberek akarták
Így szállt fejére proli-horda kötelesség
Jelentkezett az új okos tudás tanítás
Badar hazugság szülte démon elme-vesztés.

Tanúkat hív a törvény ingerelve kergét
Míg süt reá a vádak csonka holdja
Ha érzi merszét, hajtja érdek szentszövetség
Rothaszt az ész...hisz bűn az érdek zsoldja...

A lomha nép egymástól így rabolna eszmét
A Bűn lovagja köt nyakukba pántlikát
Így ápolgathat elmét kínos ötletesség
Koros Atyákra vár az emberárulás

Ne tudd Anyám miért szakadhat szét a Föld - a zöld?
Amit a kerge ember ész- világ nyomorba dönt –

*
Aki a halálban sem pusztul el, él.
Aki üdvéért adja életét -keresztény
Az egész világ azt mondja, egy az Isten
De Jézus, meghalt a kereszten...

ami nagyszerű, volt de úgy látszik, módszere nem alkalmazható.

Éppen az benne a nagy,
hogy nem látszik alkalmazhatónak.
Mert az alkalmazhatóság hovatovább kicsinyességre vezet.

Három kincsem van:
erre vigyázok és ezt őrzöm: az első a szeretet,
a második az elégedettség, a harmadik az alázat.
A szeretet bátorrá tesz,
az elégedettség nagylelkűvé tesz,
az alázat képessé tesz a világuralomra.
*
Az emberek ma bátrak úgy, hogy szeretetüket feladják,
nagylelkűek úgy, hogy elégedettségüket feladják,
de mindenekelőtt feladják az alázatot.
Ez a halál.
Csak a szeretet tart ki a harcban és
szilárd a túlvilági védelemben.
Akit az ég meg akar menteni,
szeretettel őrizteti.
*

Isten a paradoxon mélyén lakik
Illúzió és igazság kettős tükrödőzésében - félúton
Minden trükk 3részből áll:
Igéret –Fordulat és Titok
A művészet lényege a szemfényvesztés...ihletettsége...
Minden az isteni arányokon múlik...
Isten, csak az üdvösséggel érhető el...
*

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

Imára hitre születtem
S most cellám mélyén hallgatok
A vörös alkony visszaránt
Tetemre hívnak csillagok –

Nem kell moszkvai hírharang
Sem próféták hamis szava –
Többnél több mint giling-galang
A rab igazság fóruma –

Csak tiszta forrásból meríts!
És jól vigyázz mert mérgezett
Itt minden hírhedett csoda –
Befonja létedet a pénz
S megöl a mammon maffia.

Üveg-beton silók között
Kufár az ész sikátora
És napra-nap kamatra nő
A holokauszt mámora –

Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.

Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok -
áttetszel rajtam, égi hűvösség.

NESZEZÉS KIVESZŐ DALBAN

NESZEZÉS KIVESZŐ DALBAN[b/]

A HAZA HOMLOKÁN

Nem látod miként lebegnek el?!
Tapolca Celldömölk Keszthely?
Évenként hány városnyi suhan
Fölszívja ég elnyeli föld
s merednek utcák házak kertek
aggok tekintetéről sebesen
Sajogják vakult-szótalan
kik és miért hibbannak el
kisebb nagyobb városnyian!
S többen-e folyton többen-e?
Maradnak maguk s testvértelen?
s várják valaki döbben-e
önzőn bután és pénzesen?
Mérik haláluk biztosan
s a mérlegen az elmentek
országbillentő súlya van.
És egyre több sír domborul
mint magzatvesztő anyaöl
Elszótlanodik s öregül
a falu mert elköltözött
hova is a gyereksírás?!
Enélkül komor a derű
és nem virágzik nevetés
kiég a szív a föld a fű
s mind nehezebb lesz a nehéz!
Nem látod hogy lebegnek el
Borsodok Szabolcsok Zalák?
Nem látod nem fogják kezük
szülők testvérek iskolák?!

Hej proletár, ne higgy a hatalomnak,
Ha MSzP pulpitusról papol,
Csak szóvirágokkal kecsegtet?
Érdekét védi valahol.
Bazaltkőnél is keményebb az érdek,
Becsület, adott szó, mit se számít,
Ugye tudod, hogy nincs kímélet,
Elvtárs, csak gazdád ad gázsit!

Hej proletár, ne higgy a hatalomnak,
Tudod, mindig pénzről szól az élet,
Igérget füt-fát, olcsó villanyt,
S megkurtítja kicsiny béred.
Ne higgy a szoclib-grátisz hatalomnak,
Sokszor megfizettük adóságát,
Rablóváltozásról beszélnek
A kifosztott, síró árvák.

Hej proletár, ne higgy a hatalomnak,
Hiszen minden fillért körül metél,
Bezárat kórházat, iskolát,
Adót emel, ha fúj a szél.
Légy kemény, és ne higgy a szép szavaknak,
Bár gazdag álmokat, s jövőt igér,
A jelen sivár, lencsét sem ad
Gyermekednek, ha enni kér.

Ébredj Proletár! Nyomorba dönt a szipoly,
Hazudik az álomgyár protokoll,
Tolvaj törvény, erővel rabol,
A parlamenti karzaton.
Hej proletár, ne higgy a hatalomnak,
Mert nyoma sincs vasmunkás reménynek,
Csak alanya és eszköze vagy
Az öszödi átverésnek.

Tiborc panasza

Horgad, csattog, száll a régi nóta,
Férfiak indulnak háborúba –
Már nem hívlak szelíden, kedvesen,
Koporsó szegek véreznek bennem –
Izzik a harag, izzik lelkesen,
És partszakadtan nő a bosszúvágy -
Minő hatalom, szelleme jajong,
S akarja a vérgőzös orgiát?

Hold árnyéka hullat könnyet értem,
Dúlt kövek közt, templomok tövében,
Páncélos dörög, halált lövellve,
Szentek hívnak sírva Betlehembe.
Íme, a téboly, már takaratlan,
Árva gyermekek, kiontott vére,
Égve,- hullik foszforos salakkal,
Városok palesztin főterére.

Egyetlen Isten ne hagyj magunkra!
Újra horgad a gyűlölet szomja,
Mindig és megint, a régi nóta:
Férfiak indulnak háborúba!
És vár a harc, az iszonyat próba,
Szűz, - halál menetben lép az útra -
Trallalla, trallalla szól a nóta,
És sír az özvegyek koszorúja –

Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

Proletár, segítsd a burzsoát!
Testvéred ő, üllőnek kalapács –
Tiéd a munka, övé a gyár.

Ő ad neked tál lencsére pénzt,
Nyomornak, jövőnek szerencsét,
Ő tudja, még hány nap a világ.

Ti hasznos régi idióták,
Semmiért adtatok hatalmat
Idegen szívű zsoldosoknak.

Nem született még ily szánalmas nép,
Ki nem tudván, ki az ellenség
Elárulta önnön nemzetét.

Dobraveri földjét, mindenét,
És 30 ezüstön vett lencsén
Kótyavetyéli a szerencsét.

Hej proletár! Szegény maradtál,
Tolvaj testvéredé a gyár,
Ugye a párt ígért szalonnát,

1
Langy, permeteg eső szemerkél,
új búza pelyhe ütközik.
Kéményre gólya s a levert tél
jeges csucsokra költözik.
Zöld robbanásokkal kitört
a kikeleti víg erőszak.
Asztalos műhelye előtt
remény legyint meg, friss fenyőszag

Mit ír a hírlap? Dúl a banda
Spanyolhonban és fosztogat;
Kínában elűzi egy bamba
tábornok a parasztokat
kis telkükről. Had fenyeget,
vérben áznak a tiszta vásznak.
Kínozzák a szegényeket.
Hadi uszítók hadonásznak.

Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
Flóra szeret. S lám, álnokul,
meztelen, szép szerelmünk ellen
tankkal, vasakkal fölvonul
az ember alja. Megriaszt
a buzgóság e söpredékben.
S csak magunkból nyerek vigaszt,
erőt az élet érdekében.

2
Zsoldos a férfi, a nő szajha,
szivüket el nem érhetem.
Gonoszságuk is föl van fujva,
mégis féltem az életem.
Hisz nincs egyebem e kivül.
Számol ezzel a gondos elme.
A megbántott Föld ha kihül,
ég Flórám és szivem szerelme.

MIT CSINÁLUNK?

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell az embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicsõ borok teremnek;
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra.
Korhely-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, álmodoznak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy az álmok megszakadnak?
Van biz itt baj; de hiába,
Olyan édes álmodozni!
S néha tán jobb, mint fejünkkel
Faltörõsdit játszadozni:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Álmos-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, gondolkoznak.
És mirõl az istenadták?
Hogy tán élni kén' a honnak!
Kár biz az; de már hiába,
Gondolatnak nincsen gátja,
És ha úgy van, amint mondják,
Gondolat a tettek bátyja:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Méla-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, hadakoznak.
Szörnyûség! – No nem kell félni,
Csak szavakkal kardlapoznak.
Kár a szóért; de hiába,
Szóból ért a magyar ember,
S gyakran a szó dolgokat szül,
Gyakran a szó éles fegyver:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Nyelves-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak s tán dolgoznak?
Félig-meddig: mert nem tudják,
Másnak lesz-e vagy magoknak.
Ennyi is kár; de hiába,
Munka jobb a koplalásnál,
S jobb az edzett kar, ha ép vagy,
Mint ha selymen sántikálnál.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gyenge-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Szõnek, fonnak és akarnak –
Tán vakarnak? semmi tréfa!
Posztó is kell a magyarnak.
Hát takács-e a magyar nép?
Nem szégyenli a vetéllõt?
Semmi baj! tán összefûzi,
Amit a sors egybe nem szõtt:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gépi-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

És, pedig – mit is beszéltem?
A vadásznak jó a cserje;
A költõ hadd álmodozzék;
A kovács a vasat verje.
Minden ember, amihez tud,
Ahhoz lásson télen, nyáron,
S a paraszt borbély helyében
Úr szakállát ne kaszáljon.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Aki hitvány,
Félre tõlünk, menjen hátra!

ÁLMOK ÉS LEVELEK

Őszi gally a szélben
sírással van teli,
elhagyta örökre
nyári levelei.

Volt olyan levél, mi
korán elsietett;
elhajtotta a szél,
s a szélben elveszett.

De legtöbb levele
alá a sárba hullt,
s föld lett belőlük,ó,
nagy emlék, drága múlt.

Örök sírónak, lám,
mégse marad a gally:
együtt él elveszett
tündérálmaival.

Hát én mit mondjak, ki
mindent elvesztettem,
s álomtalan álmú,
síró ember lettem?!

Tenger földi bántás,
rút szó, rút sárfiak
sárrá taposták szét
legszebb álmaimat.

A sárból ám fa nő,
ágait lengeti,
s hullnak a világra
égi levelei.

Esik. Felhőstől esik. A május
lángoló zöldjéhez közelebb
ereszkedik, botorkál a kátyús
betonút. Az idő tekereg

tarolva, mint nyáj a hegyi rétet,
lopakodik mindegyre körénk.
De tisztul s fölcsillagzik. A képed
(itt felejtett virág poraként)

tapad késen, poháron, kenyéren,
szimatolják szent hétköznapok,
égi és eső-csend sűrűjében

MAGYAR MIHÁLY BALLADÁJA

testvértelen Magyar Mihály
hét udvara lángokban áll,
ő maga kötözve,
holdvilág nem ragyog,
és hullnak a pernyék,
s hullnak a csillagok.

Hét udvara le porig ég,
lánc a kezén, az se elég:
megmaradt vagyonát
szekerekre rakják,
s kedves jószágait
vesztőre szalasztják.

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Kiálts kapu, ordíts város!
Jaj a víz nélkül maradt szomjazó kertnek,
Ahol szalma koszorút fonnak
A szalamander holokauszt isteneknek!
Jaj azoknak, akik hazugságot kötnek
Nevedben - istentelen szövetséget -
Mondván kiválasztott népek -
A bűn pedig szövétnek...