Idézet:

---

Van az úgy, hogy az ember nem kell
Sem tüzös szívvel, sem hűvös értelemmel

---

Elszánta magát az ország a hülyeségre
ingyen sincs szükség tehát semmi észre
Sőt: tűnődni mostantól betiltatik
A tettenért gondolkodó biz' felkoncoltatik!

Az ellenség ott kint,
A konyhában motoz,
S ha arra járnék megint
Tekintetével fájón megbotoz

Ha megroggyan a biztonság
s a kétség marja szét lelkedet,
ha földre nyom a valóság,
fogalmazd meg kérdésedet.

Mennyi ki nam mondott érzés,
mennyi elvesztegetett mondat,
mennyi fel nem tett kérdés
és mennyi meggondolt gondolat.

Mint ismeretlen városban
fásultan kóborló idegen,
nem keresel fényt másokban,
nem hiszel embert az emberben.

Az egésznek nincs semmi értelme
Félrevezettek jóságosan minket
És mert a leckét megtanultuk
Becsapjuk mi is kölykeinket.

Láttok-e világtalanok?
Vezéretek, a VAK vagyok...

Nézem amint a hószínű felhők
kéklő öblei elúsznak az égen
Mint borotvált hegyhát
Vakít fehére –
A hosszú eső
Végig ezüstlik a tájon -
A víz felett horgonyt vet az est
És kevés a szó
Mi a látványt meghaladja –

NEM TI!

Azért a dolgok ha csehül is állnak
Csak nem jutunk oda, hogy pár félállat
Mondja meg, mi kell a hazának
És hogy ki!

Nem, gyerekek, no NEM TI!
-Sok falkába gyűlött senki-
Nálatok a fegyver, de bennünk tűz a lélek
Soká tart még a harc, mert állnak a végek!

Kell egy kis áramszünet

Vén Faszok ... (Late Summer Blues)

Mi is leszünk egyszer barátom, vén faszok
Úgy biz', sőt nem is sokára, azok
És sürgünk-forgunk képernyőszerte
Mi leszünk minden műsor esze-lelke!

Okos beosztással majd elhalálozgatunk
- Világért sem mind egyszerre!
Párálló szemmel szép rendbe' sirtatunk
Én tetéged, haver, vagy pég engemet te

Utóbb aztán csak lehanyatlunk mind
Rozsdált agyú csúzos daliák: mink
A hű haza tudja: ezek dicső nagy holtak
De hogy mitől is, meg hogy ki a faszok voltak?

Mindig együtt az idővel:
Növekedjék, mert halhatatlan
Múltja nyelvét őrzi e nép –
Jelenben él és Jövőbe néz,
De hűségben egy akarattal
Vallja régi nagy hírét!

Őrzi István Király Jobbját,
Palástját, jogarát, kardját –
Szent László arcával a Hermát,
A Szent Koronát, Ország-almát.

Őrzi Mátyás igazságát,
S annyi híresen szép legendát
Fényes szemmel hallgat, míg él,
Ki igaz, s magyar e sártekén.

Dicsőséggel, oly sok évig
Vigyázták az ősi népet,
Megóvták az élet-lángot
Harcban forgó nagy Királyok –

Mindig együtt az idővel:
Fényeskedjék halhatatlan
Magyar hazánk felmagasztalt
Kincseknél is drágább éke:
A Szent Korona öröksége.

Köszönet! Százszor is köszönet!
Hogy elviseltétek a terhet,
Amikor senki nem segített!
De a szívben élt még a nemzet –

Óvtátok a megszenvedett
Magyar szó szép igazságát,
S az évszázados vész után
Az újrakezdés olajágát –

Ünnep van ma. Nagy-nagy ünnep:
Nemzetünk születése napja,
Adjátok át az örömet,
Mint gyermekének édesanyja!

Mondjátok el mindenkinek!
Megfogyva, de él a nemzet!
Az utódoknak megóvtátok
Az egyre fogyó kis országot,

S lélekben az ezeréves –
Mindig dicső, mindig bátor,
Álmokban is várva-vágyott
Szent-Istváni királyságot.

Kék bolygónk labdája fölött
Vitorláz a Hold, a Nap –
Így kísérik útján csillagrepülők
És arany-kék sugarak.
Örökzöld életünk ajándék –
És mégis merő kárhozat –
Fekete űr ásít felénk,
Árpád Magor fiainak
Piros-fehér jövőt tartogat.

Hová megyünk? – kiszolgáltatottan?
Honnan? Merre? Miért?
Kérdezzük halálmagányban, hasztalan –
Nem tudja azt a csorba, ember-ész –
Választ sem kap, ha égre néz –
Az igazságot csak a szív sejti meg,
Amint átleng az Idő a Tejút felett:

A föld itt kitörésekkel mutatja mélyét. Ez a kis magyar tűzvidék, tanúi itteni borok lehetnének, a felszínné alakult mélység elemi forróságát lényegíti tájjá. Időtájjá. Azaz emberré, talajjá, házak és utak anyagává, rostokká, az ég és a fény sajátos hajlataivá, természetté, hajlamokká és megannyi szokássá. Tehát a testet öltött titok, de nem csupán az értelem számára, testet öltött a hangulatnak, a szíveket is, a lépteket is magához hangszerelte.
Milyen egyszerű volt mindezt megjegyezni!
És milyen egyszerű azon nyomban megfeledkezni erről!

Hitvány dolog a poézis. Elhiteti, hogy ezzel valaha is valami a titkok közül megoldódott. Harmóniát keresünk, látunk, hallunk és érzünk, amely varázsszer, afféle szérum a korunk emberét leginkább elborzasztó, már-már halálos kór számba menő unalom ellen. És megtaláljuk, ha törik, ha szakad. Elég a titok leghalványabb csillanása, hogy nyomába eredjünk, nem is a megoldása, inkább az izgalmai miatt. Hiszen minden titok a titokkereső személyével tetéződik, ám az már túl sok lenne, szinte elviselhetetlen arra a néhány órára, néhány napra, hétre, esztendőre, amit az ismeretlen rabszolga – akik vagyunk – erre valaha is szánhat. Marad, ami amúgy is elkészült: a küszöb, a méhház kapujából hallható zümmögés, a tisztára sepert pincegrádics. Az már kit zavar, hogy a legérettebb borok apró, jelentéktelen hordói a pincék legtávolabbi zugaiban tanyáznak és puszta megpillantásukhoz is hideg józanság kell. Ami egyben forró szenvedély is. Ahogy papírhegyek aljára rejtőzik a líra, a néhány sor, ami az angyalokat is elnémítja, vagy esztendőkig kulcsra zárul a ház legékesebb szobája. (Ahogy – miként Romain Rolland is megjegyzi – : "a magyar parasztasszonyok fiókba zárják legragyogóbb hímzéseiket".)

Meghívtak, hogy beszéljek. Mellékes az apropója. Úgyis csak az, amiről el-elakadó nyelvvel beszélünk. Nehezen beszélek magamról. Leszoktam róla. Talán egy öninterjú, amit előre papírra vetettem, igen, alkalom adtán az a néhány fecni lehetne segítségemre. Mindegy. Az alkalom olyan, mint a derék, de már öregesen bőbeszédű fák közt megnyíló s azonnal összecsukódó égbolt. És ez legalább boldog nap volt. Hőség és boldog nap. Köszönd, Akinek köszönni kell!

Korombeliek inkább mérséklőleg hatnak a lázas ifjúságra. Nálam ez fordítva történik. Átragasztják rám lázukat. Eltöltvén bizonyos időt velük, egy-két órát alig, és tágul a tüdő, orrcimpa, frissül a vér az agyban, dobszólót kalimpál a szív, a régi, a nagyon régi vagyok, aki új szemmel, amit már jó néhányszor nézett, látott, megvizsgált, ismét be is fogad. Itt számára váratlanul bukkan fel egy világháborús emlékmű a falu ötvenkét elesettjének nevével, de még azon is megakad a szeme, hogy szombatnapon a gépek porfelhőbe burkolva vágják a búzát.

Aztán, már a visszaúton, feltűnnek a nyárfák, mozdulatlan hőségben vonszolják magukat felénk az árok túlsó partján, csak jönnek és jönnek, mint régi háborúk hadifoglyai, akik már azt is elfeledték, hogy milyen csatatérről melyik ellenség fogságába kerültek. Csupán annyit tudnak, amihez nem kellett volna ekkorára megnőniük, hogy madarak, évszakok látogatják őket a felhők és a tiszta ég örökös játéka közben. A kabóca és a tücsök váltakozó zenéjét ismerik, a szomszéd fák zöldre majd sárgára változó leveleinek sorsában osztozik egész lombozatuk. Kifehérítő szelek kötnek beléjük, és amit talán csak mi veszünk észre ahogy néma rendjükkel szembekerülünk: a törzsükre kékkel mázolt egy-, két, három jegyű számok
sorozatát. Ahogy felénk intenek, egész lényükkel az árok szélén kapaszkodva, hovatovább csak a számok, csupán a törzsükbe írt homályos akarat köti le figyelmünket. Ez az elkülönítő végzés, amely szemünkben kiemeli őket a ligetek, kertek és erdők közösségét alkotó többiektől.

Társaimra pillantok. Látom az értetlenséget a szemükben. Ötszázharminchatig győzöm szemmel a számolgatást. Aztán kanyar és lejtő következik, a további szembejövőket egyetlen zöld-ezüst fallá merevíti az iram. Megnyugszunk. A lejtő alján ép, karcsú, nyugodt fák csaknem derűsen, de inkább közömbösen szemlélik a kocsinkat, bennünket, a hiányunk helyét betöltő újabb autót, zöldet, pirosat, kéket, szóval azt a tarkát, amely – ha volna szemük – számukra is egynemű, kimerült szürkévé futtatná össze az időt, ezt a július végi napot.

Fényes délután! Ha választhatnék sorsot, ugyan melyik fáét választanám? És a megszámozott fák közül vajon melyik, hányas számú, lépne a mi sorsunkba?

Ez az álmairól sosem kérdezett fa, életünk legnemesebb része, elnézegeti az utast, a kocsiját, az előtte elkalandozó mindenféle népeket, hallgatja az utak álmosító zümmögését, látja az ég tollas és tollatlan vándorai: méheket, madarakat, felhőket, repülőgépeket és alig észre vehetően bólint. Igen. Bólint. Nem bólogat, vagy csak a külső szemlélő felületes tekintete, az utasé, rögzítené ezt bólogatásnak. A céljaival, sikereivel elégedett világfi lelkesedése raktározhatja ezt a kurta mozdulatot üdvözlésnek, helyeslésnek - esetleg hálálkodásnak. Afféle „Willkommen in Ungarn”-nak, amely, ha másért nem, a pénzéért mindenképpen kijár neki. Majd este, kievezve a csillagok és hold közé a tóra, elégedetten sóhajtva gondol vissza erre a fára, egy egész erdőre, amely neki, a világ eme pompás teremtményének, fejet hajtott. S ezzel egy egész térség.

Szegény! Te Szegény! Igen becsaptad magad! Szánakozunk ezen az erdőtől fát nem látó világlakón. Mondanánk is neki vigasztalókat, ha nem lennénk ugyanilyen félrevezetettjei valamennyien és köröskörül – önmagunknak. Hiszen ez a fa, ha képzeletedben szétgöngyölöd az évgyűrűit, ez az egyetlen fa (amely veled egyidős) fedi, oltalmazón fénybe és árnyékba borítja a térségünket. Ezt a háború utáni békekötések úri dölyféből, szórakozottságából vagy éppen kegyeleméből nekünk hagyott országot. A fa, ez az általunk és bennünk növő lény, lényegében azt mutatja, hogy Magyarország nem csupán hely, nem a térképek egyezményes színeivel tarkított ofszet-szagú folt. Magyarország: idő. És mindig: jelen idő, örökké éppen. A történelem a legsilányabb allegória ehhez a jelenhez, ehhez a jelenvaló, ugyanakkor transzcendens bólintáshoz képest.
Tehát: Most és Magyarországon.