Ady endre
A CIVÓDÓ MAGYAR

Halj meg már bennem, te civódó magyar,
Békétlen Koppány, hunn ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.

Mi régen erdő, az ma már Budapest
S mi egykor bánat, az ma komédia
S a lázadót ma már nem védi a
Táltos-düh és a magyar muszáj.

Petőfi Sándor
A PUSZTA, TÉLEN

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

.............................

Január 6.-i versem:
József Attila
BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

A január 5.-i versem:
Radnóti Miklós
TÉTOVA ÓDA

Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

Régi tapasztalat: a lényeg? a pénz kézen-közön elveszik (ennyi enyves közt?) – ne kerteljünk – szinte mindig, ha elég csavaros az útja – és mikor nem az?
Az elhatárolódások és a csodálkozás álságos vegyítésével port hintenek az adfófizető polgárok szemébe, ami ugyan senkit nem téveszt meg, mégis majd mindenkiben megelégedést vált ki, - még a tolvajban is.
Miközben a színfalak mögött ádáz marakodás kezdődik, - az életszínházban folyik az előadás. Mert mind vér-profi, egymás közt nem fáradnak hazudozással, csak az erő számít. Ismerik egymást, naná, hogy holló nem vájja ki holló szemét – erre számítani naívitás.
A vizsgálat, természetesen, azonnal elkezdődik és a média levezényli-lenyeli az egészet, hogy a hüle nép előtt megőrízhető legyen a látszat. Egyszerű ez!
Gondolt arra a Tisztelt olvasó, hogy a pénz vezérelte egokrácia, úgy ahogy van, egy óriási szemétdomb, amely az alapjaitól rothad? Minden része korrupt, a Bank törvénye csak a tömegeket tartja féken.
És amikor a vizsgálat végre befejeződik, (a pénz soha nem kerül elő, de ez nem lep meg senkit) – új törvény javaslat kerül a parlament elé, és ha túl nagy a botrány, elmozdítanak valakit a portáról és ez így megy az idő végezetéig, hiszen Fukuyama megmondta: az igazságnak annyi, a történelemnek vége!
De Valaki már tudja, a Rendszerben az ember a gyenge láncszem, megbizhatatlan, miként mondta is Kezdetektől Isten, - de klónozással, az utolsó probléma is megoldódik majd.
A KÖZPONT a Földet, majomember nélkül is hatékonyan, sőt sokkal hatékonyabban működtetheti. Minek vacakolni, ki kell iktatni a problémát! Meg kell értetni az emberekkel, eljárt felettük az idő, menniük kell! A fejlődés e pontján határozottan túl kell lépni, bárminő fájdalmas is. Más fajok is kihaltak.
Helyet kell adniuk a náluk alkalmasabbaknak. Persze jogszerűen, civilizáltan. Hogy az emberiség mit szól majd? (Eddig mikor maradt el egy jól előkészített háború? vagy világjárvány?) A génbankok megőrzik a jellemző egészséges fajtákat egyelőre. Erre még kis ideig, biztonsági okból szükség van. A letéteményes SION projekt mindent finanszíroz, - legjobb ügyvédeik, szakértőik már bekapcsolódtak a munkába. Mindenkit megnyugtatunk, hogy keményen dolgozunk az ügyön. A legkisebb részletet is kidolgozzuk, hatékonyan és jogszerűen. Nem engedhetjük meg, hogy a rasszizmus, antiszemitizmus, vagy a retrográd hazafias kirekesztés, a humanizmus álarcában tönkre tegye tervezett jövőnket.
Ne feldje senki, a civilizáció fejlődése áldozatokat követel mindenkitől –

II.

Minél feljebb keressük az igazságot
A Törvény annál szellősebb – szabadabb
Erő nem tűri, hogy megkössék –
Ezért ne legyen illuziónk!
Ha együtt van Hatalom-Pénz
A Jog szolgáltat vizi-zenét –

(kellő honorárium fejében idézzük a zárt
osztályi archivumból XY esetét…

A HATALOM TALPKÖVE

Nem a bűnelkövetőt
A népet kell pórázon tartani

Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.

Halk lesz a Szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.

„Köszöntelek;
— Szólnék; — Te Szép világ szeretlek”,
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
„Isten veled, Isten veled!”

Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.

De megered
A Szó patakja s szétveti a mellet:
„Hívlak, szeretlek; kívánlak, ölellek;
Erdők; hegyek; virágok emberek!”

Hetven körül
Az ember mindennek örül

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Az még hagyján, ha csak esne,
nem volnék elkeseredve.

De a szél is, ez a cudar.
Térül-fordul, csivir-csavar:
ő is esőernyőt akar.

S harmadikul itt van a sár,
Szidja is, aki erre jár.

Pedig a sárt ne érje szó,
hármuk közül csak ő a jó:
derék vendégmarasztaló.

Húz, nem akar válni tőled:
lehúzza a félcipődet.

Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.
Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.

Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelõre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bõrét nem félti,
és a szellõ is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csõsz ül:

Kamat

Itt már semmi nem az enyém,
Sem az álom, sem a remény,
Sem a kútvíz, sem a kenyér,
Sem ami a testemhez ér.

Itt már semmi nem az enyém,
Mindent kölcsön szereztem én,
Kölcsön vagyok, nagy a kamat,
Visszaadom már magamat.